Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mit vegyünk egy hét hónapos kiskrambónak, aki annyi játékot, csörgőt, plüss porfogót örökölt a tesóitól, hogy minden nap külön készletet dughatunk az orra alá?
Tegnap végre volt egy kis időnk lépni a karácsonyi ajándékok témájában a férjemmel. Természetesen még távolról sincs lezárva az ügy, nem is tudom, hogy karácsonyig egyáltalán sikerül-e, de legalább az ötletek, helyek megvannak, és ha a valóságban nem is, gondolatban majdnem mindenkit kipipáltunk már. Egy kivétellel. Palkóval, aki pedig vitathatatlanul a legjobb gyerek volt a családban, nem igazán tudunk mit kezdeni. Mert mit vegyünk egy hét hónapos kiskrambónak, aki annyi játékot, csörgőt, plüss porfogót örökölt a tesóitól, hogy minden nap külön készletet dughatunk az orra alá?
Idegesen róttuk a köröket a játékboltokban. Micit és Lackót mondhatni seperc alatt lerendeztük, férjem az izgatottságtól pirosra gyulladt arccal turkált a kisautók, buszok és versenypályák között, és ha nem vagyok résen, mindent, aminek kereke van, lepakolt volna Lackónak, én pedig, mi tagadás, erősen koncentráltam, hogy ne Micin keresztül kárpótoljam magam bizonyos beteljesületlen, rózsaszín kislánykori álmokért.
Palkónál viszont mindketten érdekeltek voltunk, hiszen ugye az a tény, hogy Palkó pici, előhívja az anyát, akinek illene tudni, mire kattannak a kisbabák, de odarendeli az apát is, aki biztos tudja, mi kell egy ekkora fiúnak, és aki egyébként is kissé gyanakvó a rózsaszín body-s Paulinás eset óta. Bár elméletileg a dolognak így kellett volna tökéletesen működnie, teljes patthelyzetben tébláboltunk órákon és üzleteken át. Egyikünk sem talált olyan ajándékot, ami a másiknak is bejött volna. Mert míg én a nagy, csilingelő, beszélő vagy villogó műanyag cuccokat nézegettem, addig a férjem a puha, színes, de ezen kívül semmi egyéb vonzó tulajdonsággal nem rendelkező cukiságokat mutogatta nekem hangos és rábeszélő “idenézz” felkiáltásokkal. Ő az én műanyag felfedezéseimet “csetresz”-nek titulálta, kegyetlenül rávilágítva, hogy ezek azok a dolgok, amik pár hónap múlva a játékhalmot tupírozzák alulról, én pedig csak néztem az ő, attól drága mert színes és fellógatható textiljátékait, amelyek amellett, hogy rendkívül jó porfogók, távolról sem tartalmazták az “órákig eljátszik vele szép csöndben a gyerek” faktort – szerintem.
Tulajdonképpen mind a ketten éreztük, hogy ki kellene mondani: nincs szükségünk újabb bébijátékokra. Sem ruhákra. Kivéve persze, ha létezne valahol három éven belül lebomló, környezetbarát bébijáték. Könnyebben menne a vásárlás, nem riadnánk vissza a húsz centinél nagyobb műanyag csodáktól sem, és az sem fordulhatna elő, hogy később a kölkök vércsesikoltással vessék magukat a kupac legaljáról előhúzott, még nyöszörögni képes villogó hasú macira, hogy aztán vad játékkal illusztrálják, mennyire rosszul gondoltuk, hogy ezzel ők már úgysem játszanak, szó sem lehet leselejtezésről.
Mégis, rossz érzés arra gondolni, hogy Palkónak sokkal kevesebb jut a másik két gyerekhez viszonyítva. Szeretem egyformán kényeztetni a gyerekeimet, megadni a harmadiknak is, amit az elsőnek. És különben is. Mit fognak szólni a tesók? Lackónak, aki a Mikulás-ünnepségen simán kiszúrta, hogy a Mikulás süvege papírból készült, hátul celluxszal ragasztva, és aki pontosan tudja, hogy kitől mit kapott tavaly előtti szülinapjára, kizárt, hogy nem fog feltűnni Palkó silány kis ajándékkupaca. És Mici sem fogja érteni, hogy miért kap kevesebbet Palkó, aki köztudomásúlag jobb gyerek volt nála.
Egyedül a delikvens lábizik nyugodtan, mit sem sejtve a körülötte lappangó aggodalmakról, amiknek úgy érzem, most már tényleg ideje véget vetni. És inkább Palkóval örülni, aki egy hét múlva ott fogja boldogan eregetni a nyálát a karácsonyfa alatt, négykézláb a nagy nyüzsiben; remekül fog játszani a széttépett, zörgő csomagolópapírral, és kis szemében a csillogó karácsonyi fényekkel sejtelme sem lesz róla, hogy tulajdonképpen nekünk ő a legnagyobb ajándék, most, 2009. karácsonyán.
Panzej
