Itt ülünk a fa alatt Palkóval, és élvezzük a pillanatot. Szilveszter ide vagy oda, nekünk idén ma is inkább karácsony van, olyan álmos nyugalommal telik az év utolsó napja.
Megéri érte ujjat húzni a mamival, és titokban vissza-vissza térni, pakolászni a földet, megkóstolni, szétkenni a padlón.
Szóval sétálni megyek, azaz megyünk, ami nevével ellentétben egyáltalán nem egy olyan könnyed és vidám dolog ebben a farkasordító hidegben.
Palkó csak az anyatejben hisz.
Mici néha kimondottan gonoszul viselkedik Palkóval.
Még egy pár hónap, és nincs több szoptatás, apró kis test magamhoz szorítása, nincs több puha babaillat.
Mit vegyünk egy hét hónapos kiskrambónak, aki annyi játékot, csörgőt, plüss porfogót örökölt a tesóitól, hogy minden nap külön készletet dughatunk az orra alá?
Térd berogyaszt, fej lehajt, huppanási célpont belő, a fenék óvatosan közelíti a padlót, de közben a kéz továbbra is erősen kapaszkodik, rogyaszt, rogyaszt, és hupp!
Palkó nevű albérlőnk a múlt héten elhagyott minket, elköltözött a hálószobánkból, csak hűlt helyét és egy vékony réteg porcicát hagyva maga után.
Nem vagyok arról meggyőződve, hogy szükség van babaközösségre, foglalkozásokra. Persze arról sem, hogy nincsen.
Itthon vannak a fiúk, Palkó ugye alapból, Lackó meg szemgyulladással, és egész nap megy a bürrögés.
Ahány ember, annyiféle étvágy - nem is fog feltűnni senkinek az a kék szemű, sármos, huszonéves szőke legény, aki megveti a darabos ételeket, és csak színes pépeket hörpöl reggelire, ebédre és vacsorára.
