Nem vagyok arról meggyőződve, hogy szükség van babaközösségre, foglalkozásokra. Persze arról sem, hogy nincsen.
Meg kell szoknom, hogy tavasz van, és néha jó idő. Hogy ki lehet menni, hogy nem egyedül toporgok a játszótéren, amit a tél második felében aztán el is untam, és ha nem volt dolgunk kinn, hát inkább idebenn dekkoltam. Meg kell szoknom, hogy nem kell órákig öltözködni, és meg kell szoknom azt is, hogy mióta Palkó álldogál, sőt, kapaszkodva járkál, már nem elég neki a babakocsis nézelődés, hanem le kell rakni a földre, hagyni kell, hogy körbekóricáljon, túrja a homokot, szórja a kavicsot, és mindezt nem túl ruha- és mosógépbarát módon négykézláb. De inkább hagyjuk az én mosásra pazarolt energiáimat, ne arról beszéljünk, az már csak nyavalygás, beszéljünk inkább arról, hogy micsodaanya vagyok-e vagy sem.
Mert ez foglalkoztat engem mostanában, mióta naponta kapom a telefonokat és az sms-eket, hogy menjek baba-mama tornára, ringatóra, baba-mama klubba, babamasszázsra, babajógára, babaúszásra. Hol a barátnőm szekál, hol az unokatesóm hívogat, hol a szomszédasszony mesél, hol csak az orvosi rendelőben vagy a buszon hallgatom ahogy más anyukák csacsognak a különböző babás foglalkozásokról, összejövetelekről, én meg csak csendben lapítok, vagy kifogásokat keresgélek, hogy mi miért nem megyünk, és igyekszem elnémítani magamban azt a hangot, ami pedig tisztán, artikuláltan és egyre hangosabban kérdezgeti, hogy tényleg, miért is nem?
Aztán ma reggel, az újabb, bűntudatosan elküldött idétlen sms-em után, amely megint arról szólt, hogy nem megyünk baba-mama klubba, mert taknyolok, és nem tudom, hogy szénanáthám van-e, vagy egyszerűen náthás vagyok (mondjuk mindez igaz persze, csak a helyzet korántsem annyira súlyos, hogy indokolt legyen a hiányzásom), úgy döntöttem, megpróbálom kirángatni a fejemet a homokból, és jól odamondani a belső hangnak. Vagy csak válaszolni a kérdésre hangosan, artikuláltan, hogy miért is, azaz miért is nem. Hogy velem van a baj, Palkóval, vagy a kínálattal, esetleg mindhárom szerencsétlen összeállása adja azt, hogy otthon dekkolunk kettesben, ahelyett, hogy közösségbe járnánk és képességeket fejlesztenénk? És egyáltalán, kinek fontosabb egy ilyen elfoglaltság, a babának vagy a mamának?
Alapvető probléma, hogy nem vagyok arról meggyőződve, hogy szükség van babaközösségre, foglalkozásokra. Persze arról sem, hogy nincsen, hiszen ezért tipródom itt, azon kínlódva, hogy bezzeganyja vagyok-e Palkónak vagy csak micsodaanyja. És igen, lusta is vagyok. Lusta vagyok megszervezni, hogy reggel nyolc és tíz közé essen a “különóra”, mert utána Palkó bedobja a reggeli szunyát, vagy délután egy és három közé, mert utána megint be kell dobnia, ellenkező esetben el sem érdemes indulni, olyan ordítás lesz a mulatság vége. És még akkor jó, ha csak a vége. De persze nem csak idő- és szervezés igényesek a babás különórák, hanem pénzbe is kerülnek. No nem mintha egy párszáz forintos ringató hazavágna minket, sőt, a baba-mama klubba csak egy süti a belépő, de a babaúszás vagy a babajóga bizony nem két forint, és néha az sem mindegy, hogy hol vannak és ki tartja őket. Mert hiába viszem én büszkén babaúszásra Palkót, ha a szomszédasszony közben fejét csóválva súgja meg, hogy a barátnőjének a kisfia rendszeresen fülgyulladást kapott ott a hideg víztől, máris kap a magabiztos “jót teszek a gyereknek” érzés egy hatalmas kérdőjelet.
Mint általában, most is először a férjem vállát kocogtattam meg válaszért, amit meg is kaptam tőle: “Hülyeség. – summázta teljes meggyőződéssel, majd a kedvemért több mondatosra bővítette véleményét: – Tipikusan egy gyerekesek szoktak ilyen foglalkozásokra járni, hogy más babákkal is találkozzon a kölök. Meg olyanok viszik ilyen helyekre a gyereket, akik nem játszanak velük otthon, esetleg maguk is unatkoznak. Szerintem többet ér az, ha én otthon játszom Palkóval, mintha babaúszásra cipelném.” – mondta a teljes igazság birtokosa, én meg csak sunnyogtam, mert hogy én mennyit tudok itthon játszani a Palkóval a többi tennivaló mellett, hát.. Khmm.
Szóval ezt a férfias vonalat a továbbiakban inkább hanyagolva, egy kompetensebb csoporthoz, a játszótéri mamák fórumához fordultam. Ők aztán harsány kacajukkal gyorsan megnyugtattak, hogy nem vagyok rossz anya, ők sem viszik sehová hasonló korú gyereküket, van nekik elég dolguk otthon is. Még gondolkozni sem érnek rá ilyesmin. Aztán ahogy ott hümmögtünk, az egyik mamának hirtelen eszébe jutott, hogy né már, lassan azért vihetné Annát a másik kettővel zeneoviba, másik két mama meg azon kezdett zsongani, hogy az új védőnő babamasszázs-tanfolyamot is tart, egész olcsón, és ha kell, még házhoz is jön. Mindeközben Palkó élénken demonstrálta, hogy mennyire szüksége van már gyerekközösségre, én pedig sóhajtva konstatáltam, hogy ezek a mamák is tipródnak, hozzám hasonló cipőben járnak, ha máshol nem, hát lelkük mélyén biztosan.
Talán rossz helyen kezdtem az érdeklődést. Már csak azért is, mert azok a kalandvágyó, agilis mamák, akik el is viszik babaórákra a kölkeiket, ilyenkor ott, és nem a játszón dekkolnak.
Panzej
