Még egy pár hónap, és nincs több szoptatás, apró kis test magamhoz szorítása, nincs több puha babaillat.
Mostanában gyakran eszembe jutnak az utolsó percek a szülőszobán. Emlékszem, milyen megkönnyebbülten búcsúzkodtam a gépektől, bútoroktól, milyen vidáman repesett a szívem, hogy soha többé nem kell látnom őket, nem kell itt kínlódnom, préselnem, elviselnem. Aztán pár nappal később elbúcsúztattam magamban a szülészetet is, vígan és dalolva, én ide többet nem jövök, mert nem kell, többet nem szülök, és ez így lesz jó, méghozzá milyen jó, hurrá, megcsináltam. Én két gyereket akartam, a férjem négyet, ez a három gyönyörűség egy kitűnő kompromisszum, szép család vagyunk, Palkó egy igazi happy end, bájbáj terhesség, viszlát szülés.
Jó volt ez az érzés, hála a szülőszobai élményeknek, ki is tartott sokáig, szilárdan, keményen, a lelkem elégedetten pihent, szinte felszabadult, hogy most már kezdhetek más dolgokkal foglalkozni, elkezdhetem tervezgetni a saját jövőmet, a hogyan továbbot, ami már nincs úgy kidolgozva, készen elém dobva, mint ahogy az anyaszerep volt. Aztán a múlt héten valami nagyon furcsa dolog történt. Azon kaptam magam, hogy nézek, illetve nem, nem is csak nézek, hanem csodálok egy hatalmas pocakot. A pocak természetesen egy kismamához tartozott, és egy kislány lakik benne, de ezek mind lényegtelen dolgok abból a szemszögből nézve, hogy a kismamának kisbabája lesz. Nekem pedig nem lesz több kisbabám.
Sohasem gondoltam, hogy ez így kimondva fájdalmas tud lenni. Eddig olyan könnyűnek és eldöntöttnek tűnt a dolog, ennyire futja, ennyit bírunk, ennyi fér az életünkbe, hát legyünk nagyon elégedettek a három szépen növekvő gyerekkel. És tényleg, ha így szépen végiggondolom, logikusan, észérvekkel megtámogatva, akkor meg is nyugszom. Igen, így van ez jól. Aztán a következő pillanatban megint azon kapom magam,hogy úgy nézek Palkóra, úgy puszilgatom Palkót, úgy emelgetem és úgy szoptatom, hogy ő az utolsó, ezek az utolsó hónapok, májustól nem lesz többé kisbabám, mert Palkó is átminősül gyerekké, és végképp véget ér egy korszak az életünkben. Még egy pár hónap, és nincs több szoptatás, apró kis test magamhoz szorítása, nincs több puha babaillat, ráncos talpacska, eltűnnek lassan az aprócska ruhák, és átvándorol a kiságy a gyerekszobába.
Furcsa ez az állapot, néha szomorú, néha, egy-egy „elegemvolt” nap után vigasztaló, de semmiképp sem visszafordítható. Nem, mert én ezt eldöntöttem, mert már sokszor átvizsgáltam magam, és mindig ugyanarra az eredményre jutottam, nevezetesen, hogy hat év otthoni gyereknevelés után más munkahelyet kell keresnem. Hogy néha még ez a három gyerek is sok. Hogy amellett, hogy imádom őket, sokszor úgy érzem magam itthon, mintha hibernálva lennék. Hogy voltaképpen ez nem is én vagyok, mert én már rég eltűntem valahol a húszas éveimben, amikor még csak ketten voltunk a férjemmel, és tisztán azért szerettük egymást, mert azok és olyanok voltunk, amik és amilyenek. Mert ideje volna visszakapni egymást, és egy kicsit másképp is szeretni, látni a másikat, nem csak a gyerekeken keresztül. És mégis. Ha akarom, ha nem, gyakran eszembe jut az egyik sógorom hatgyerekes keresztmamája, aki, mikor borzongva érdeklődtem, hogy mi vitte rá arra, hogy hat gyereket szüljön, azt válaszolta a világ legtermészetesebb módján: mert mindig kellett nekem egy kisbaba. Most már sajnálom, hogy akkor annyiban hagytam a témát, nagyon érdekelne, hogy végül hogyan élte meg az utolsó kisbabát, az utolsó gyereket, és adtak-e valamit vissza ezekből az évekből az unokák.
Mert az idő bizony nem áll meg a kedvünkért, nem nyújtja el a pillanatot, és legkisebb gyerekem megint egy lépéssel távolabb került a babatársadalomtól. Tegnap ugyanis Palkó felállt, legényesen szétvetett lábakkal megkapaszkodott a kád szélében, majd maga is elcsodálkozva azon, hogy mire képes ez a két puha, rózsaszín csülök, elvigyorította mind a hat fogát. És miközben a sógornőm, akivel épp a telefonon lógtunk, mindeme csodára tárgyilagosan csak annyit mondott, hogy épp ideje volt, neked minden gyereked olyan későn áll fel, én csak ültem dermedten, csendben leütve agyam fényképezőgépért őrjöngő gyakorlatiasabb felét és ittam a pillanatot, véstem az agyamba, mert nem lesz több ilyen, mert nem lesz több kisbabám.
Panzej
