Be kell látnom, a babák élete nem egyszerű. Teli van nehézségekkel és váratlan fordulatokkal. Nagyot téved ugyanis az, aki azt hiszi, hogy Palkó talpraállása után pihenő következik, megkönnyebbülten törölgethetjük a homlokunkat, és fellélegezhetünk egy időre. Hát nem. Mert alig, hogy pár hete életében először, talán inkább véletlenül, mint tudatosan Palkó két lábra állt, máris itt az újabb izgalom. Palkó ugyanis mindig és mindenütt talál kapaszkodót, amivel klasszul felküzdi magát álló helyzetbe, aztán csak áll, álldogál, hősiesen fújtatva, vagy úgy csinálva, mintha a világon semmi gond nem lenne, neki most éppen ilyenje van, álldogálhatnékja, de aztán csak elunja, elfárad, eltűnik a nagy önbizalom, és a győztesen álldogáló, mosolygó kis legény elkezd próbálkozni – a leüléssel.
Ez pedig a következőképpen néz ki: térd berogyaszt, fej lehajt, huppanási célpont belő, a fenék óvatosan közelíti a padlót, de közben a kéz továbbra is erősen kapaszkodik, rogyaszt, rogyaszt, de hiába, kurták a karocskák, a föld csak minimálisan közeledik, leülési kísérlet felfüggesztve. Palkó arcocskája kicsit kétségbeesett, de nem adja fel, nekiáll újra, és hát mi mást is tehetne, nem állhat itt napestig, gyerünk, próbáljuk meg még egyszer.
Jól megkapaszkodni, térd rogyaszt, magunk alá nézünk, engedjük, engedjük azt a terebélyes pelenkás feneket, nyúlik a kar, nyúúlik, nyúúúlik, aztán mégis vissza. Hűha, mi lesz ebből, olvasom a kék szemekből, ahogy ott állok, hangtalanul röhögve az ajtóban – mert ugyan kit érdekel ilyenkor a sercegő tűzhely –, Palkó pedig aggodalmasan körülnéz, aztán megint nekigyürkőzik. Remegnek a csülkök, nyúlik a kar, közeledik a padló, rogyaszt, rogyaszt, csúszik a kéz, aztán hirtelen puff! Palkó landol, kicsit önfeláldozóan, mert nem volt ám fájdalommentes az érkezés, azt látom a kis arcán, de értékelem, hogy ilyen önálló, mert bizony nem mindig az. Ha például Palkó a konyhában álldogál, a csempén, márpedig általában ott álldogál, hiszen az anyja is ott álldogál, akkor pár suta próbálkozás után segítségért vernyákol, naponta akár tízszer is, én meg rohanhatok földre segíteni a kis kókuszdiófejűt, aki öt perc múlva megint feláll valahol, hetven százalékos eséllyel olyan helyen, ahol magától leülni nem mer, de nem is nagyon tud.
Mert Palkó nem szívesen kockáztat, megtanulta, hogy hol kemény, és hol keményebb a padló, és nagyon is jól ismeri már a különböző esési formákat, hiszen mióta felül, feltérdel, feláll, naponta tízszer is hanyatt vágódik, orra bukik, elcsúszik. Hiába vagyok állandóan a nyomában, elkapni csak a legritkább esetben sikerül, mert Palkó heves és gyors mozgású kölök lett, aki felfedezte a magassági kormányt, és boldogan lubickol az új dimenzióban.
Így aztán, ha épp nem véres szájjal ordít, miközben én rémülten turkálom végig az ínyét törött fogak után kutatva, akkor derékig benne lóg a klotyóban, vidáman vakargatva a kakifoltokat, vagy leszedi a képkeretet a polcról, és az üveges felével lefelé ütögeti a földhöz. Kihajol a kiságyból és pár mozdulattal letakarítja az apja éjjeliszekrényét, kiveri a kezemből a bögrét, esetleg lerántja a terítőt az asztalról, vagy óvatosan lekapcsolja a számítógépet, hogy aztán az éppen elmélyülten dolgozó apja tíz másodpercnyi döbbenet után, amit a hirtelen elsötétülő monitor okozott nála, fúriaként rohangáljon körbe-körbe a lakásban, hogy ezt meg mégis hol tanulta ez a gyerek, és hogy most mi lesz az ő elveszett munkájával. Hát, édesem, ez a gyerek nem tehet arról, hogy te fél órája nem mentettél, próbálom védeni Palkót, aki “ez a gyerek” statuszában éppen azon örvendezik a szék mellett állva, hogy milyen jó kis felfordulást okozott. Aztán nekiáll leülni, én meg szólok az apjának, hogy te figyelj már, odanézz, és ketten röhögünk, mert Palkó nyújt és rogyaszt és kétségbeesik, nyújt, rogyaszt és toporog, nyújt, rogyaszt, rogyaszt, rogyaszt, puff, és irány a konyha, ott vannak a sütő gombjai, én meg indulok utána, somolyogva, mert nem lehet rá haragudni, mert így ahogy van, egyszerűen imádnivaló.
Panzej
