Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Palkó csak az anyatejben hisz.
Már odáig jutottam, hogy néha-néha körbenéztem a lakásban, lopva, merre lehetnek azok a kandi kamerák. Mert ahogy teltek-múltak a hetek, egyre inkább úgy éreztem, hogy valami nagy tréfa áldozata vagyok, vagy egy csapat brit tudós végez nálunk valami szupertitkos kísérletet; esetleg az ufók manipulálták meg a tejemet, és most, mint egy újgenerációs Bezzeganya prototípust tesztelgetnek, meddig bírják emlőim táplálni a gyerekem, magyarul: elhúzzuk-e 18 éves koráig anyatejjel, vagy sem.
És idáig rendben is lett volna, már csak azt kifogásoltam, hogy az agyamat elfelejtették hozzáigazítani ehhez az új életmódhoz. Mert ciki, nem ciki, engem nyugtalanított a tény, hogy Palkó, majdnem kilenc hónaposan még mindig kizárólag anyatejen él. Hiába nyugtattam magam, hogy majd csak egyszer rákap az ízekre, kinyitja a száját a finom gyümölcspép vagy főzelék előtt, megsajnálja nap mint nap próbálkozó anyját egy falat erejéig, de nem. Palkó csak az anyatejben hisz, szoptatás előtt türelmetlenül és kétségbeesetten rikoltozik, hadonászik, aztán meg áhítattal dönti magába a cuccot, mámorosan, mint valami drogos, míg álomba nem cuppogja magát.
Nem foglak titeket untatni a részletekkel. Hogy hányszor, hogyan próbálkoztam, és adtam fel napokra a fényesebb jövő reményében, hogy hányféleképpen köpte, bürrögte, eregette, nevette, sírta ki Palkó a szájába gyömöszölt sütőtököt, almát, banánt, rizspépet, sárgabarackot, őszibarackot, répát, mindezeket külön-külön, egymással kombinálva, anyatejjel, tápszerrel vagy krumplival keverve, amit lehet, először levesítve, aztán pürésítve, ketten, hárman kérve, játszva, könyörögve.
Mert igen, igazi dráma folyt az etetőszékben, és néha legszívesebben hagytam volna az egészet, de közben éreztem, hogy nem szabad, hogy nem hiába kel fel újabban kétszer is enni az a Palkó, aki hónapok óta egy hang nélkül aludta át az éjszakát, mert így kilenc hónaposan már nem elég tápláló a tej magában, vagy én nem tudok lépést tartani a növekvő igénnyel, és egyébként is, édes fiam, hát értsd már meg végre, hogy anyád melle nem lesz veled életed végéig, ideje lenne elfogadni az alternatív táplálkozási formákat is.
Aztán egy nap váratlanul drasztikusan megcsappant a tejem. Nem tudom, hogy történhetett, mert épp ezen a napon maga voltam a megtestesült frissesség és kipihentség, nagyot aludtam, annyit ettem-ittam mint máskor, nem idegeskedtem, szóval máig nem értem, hogy történhetett, de estére nem volt tej. Palkó eleinte kitartóan próbálkozott, végül aztán csalódottan lecuppant, olyan szemrehányó szemekkel, hogy (szigorúan a témánál maradva) majdnem megzabáltam. Úgyhogy gyors iramban nekiálltam, így este hét körül a tejcsinálásnak: megittam két üveg alkoholmentes sört, egy liter narancslevet, benyomtam egy fél pizzát, és elolvasztottam egy doboz tejcsináló bogyót a nyelvem alatt. Közben folyamatosan próbálkoztam jóllakatni Palkót is, megszoptattam, próbáltam lefejt tejet, gyümölcspürét adni neki, de ki sem nyitotta a száját, csak szétkentük rajta. Meg persze az etetőszéken, a padlón, falon és rajtam is. Patthelyzet, Palkó szájzárat kapott, én meg idegbajt attól, hogy ezt a gyereket etetni nem lehet, de lefektetni sem, mert ha leteszem csak ordít, hogy égeti a matrac az üres gyomrát. Remek. Az első gyerek, aki etetés közben hal éhen.
Éjjel egy óra volt már, kimerülten ültünk az ágy szélén a férjemmel, a sötétben, és hallgattuk Palkót, aki este nyolc óta folyamatosan reklamált. Aztán a férjem egyszer csak felpattant, és szemében a halálos elszántság villogó szikrájával kikapta a gyereket az ágyból, közölve, hogy ő most megeteti, maradjak nyugton, aludjak. Persze. Semmi gond, ha a gyerek éhes, és ordít, akkor az anyák nyugodtan szunyókálnak, ez nyilvánvaló.
Feküdtem hát az ágyban és hallgatóztam. Csend volt, csak a férjem hangját hallottam néha, ahogy figyelmezteti Palkót, falat jön. Majdnem felröhögtem, de azért az különös volt, hogy semmi nyökögés Palkó részéről, és semmi afrancbázás férjem részéről. Kábé negyed órát töltöttem, ahogy a lányregények fogalmaznak: kétségek közt hánykolódva, mire megjelent a két összeborzolt hajú álmos férfi az ajtóban, láthatóan igen nagy egyetértésben.
– Mit csináltál vele? – Ugrottam a férjemnek rögtön.
– Megtömtem. – Jött a tömör válasz, és miközben Palkó mellbimbó-szopogatással (mert hogy tej nem volt benne, az hétszentség) álomba ringatta magát, elmondta, hogy ő bizony beleerőltette a gyerek szájába a kaját, amit az aztán minden ellenkezés nélkül le is nyelt, és el is fogyasztottak így egy fél (!) üveg alma-krumpli főzeléket. Szerinte Palkó egész egyszerűen nem érti, hogy ki kell nyitnia a száját ha közeledik a kanál. Erre hirtelen nem tudtam mit szóljak, és mire tudtam volna, férjem már aludt.
A gyerek is, méghozzá reggelig.
Másnap délelőtt aztán volt tejem bőven, megittam egy kanna szoptatós teát is, biztos ami biztos, de délután megint éreztem, hogy kevés a tejem, gáz lesz itt az este. Sebaj, gondoltam, megelőzöm a tragédiát, délutáni alvás után belenyomom Palkóba a főzelék másik felét. És mikor Palkó az alvás után csalódottan nyavalyogva cuppant le a mellemről, úgy döntöttem, akcióba lépek. Gyerek etetőszékbe be, partedli fel, aztán bátran megtáncoltattam a szája előtt a kanalat, majd “Jön a falat, édeske!” felkiáltással megpróbáltam belegyömöszölni az összecsukott szájacskába a pempőt. Az első két falat meglepően könnyen becsúszott, de aztán Palkó nekiállt nyökögni, forgatni a fejét, és egy határozott mozdulattal úgy kicsapta a kezemből a kanalat, hogy a kaja a hajamban landolt.
Elrohantam kiszedni a cuccot a fejemből, mielőtt beleszárad, Palkó meg nekiállt vernyákolni, amitől hirtelen úgy éreztem, kész, vége, most én kiugrom az ablakon, nekem elegem van, mikor egyszer csak isteni szikra gyúlt a fejemben, és korszakalkotó ötletem támadt. Visszamentem a gyerekhez, kivettem az etetőszékből, és mintha szoptatnám, közel a mellemhez, az ölembe ültettem. Így adtam neki a falatot. Palkó pedig, hihetetlen, de kinyitotta szájacskáját, bekapta a kanalat, és elkezdte szopogatni. Boldog voltam. És azóta is, apró léptekkel, néha meg-megtorpanva, de haladunk. Palkó most már gond nélkül eszi a répa-krumpli pépet, az őszibarack-alma pürét, és minden egyebet, amit rafináltan, kanalanként ezekbe mártogatok. Szoptatni persze minden etetés után kell, mert röpködve várja, igényli, és minden egyes percét megbecsüli. Esténként pedig nagy vigyorgás közepette fogat is mosunk. Először én sikálom meg azt a négy darab komoly fogat, aztán a delikvens harapdálja egy kicsit a fogkefét, míg én csak gyönyörködöm Palkóban, aki három nap múlva már kilenc és fél hónapos lesz, kis, busa kópéfeje van, egy nagy szöszke forgóval a feje búbján, és valahogy egyre kisfiúsabb, már nincs az a tömör kisbaba formája.
Tegnap pedig Lackó azzal hívott izgatottan a nagyszobába, hogy Palkó ül a szőnyegen. És tényleg, kicsit sután, kicsit féloldalasan, de Palkó felült tegnap, boldogan vigyorogva, szinte olvastam a szemében, hogy nézd, mami, látod, milyen nagyfiú vagyok?
Látom, kicsim. És nagyon büszke vagyok rád..
Panzej
