Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Azt hiszem kezd elfogyni a tej, vagy már el is fogyott, de őszintén szólva fogalmam sincs, honnan lehet ezt megállapítani.
Azt hiszem kezd elfogyni a tej, vagy már el is fogyott, de őszintén szólva fogalmam sincs, honnan lehet ezt megállapítani. Abigél továbbra is lelkesen szopik reggel meg este – nappal eszébe sem jut, - de igazából azt már egyáltalán nem hallom, hogy nyelne, inkább csak komfort szopizik.
Persze jó lenne tudnom, hogy van-e benne még, mert ha nincs, nem ártana pótolni valamivel, gondolom. Már nem egy olyan este volt, hogy a szopás után nem aludt el szép nyugodtan, ahogy szokott, és mivel nem tudtam, mi baja lehet, végül megkínáltam rizstejjel, másfél decit még simán be is vágott, szóval lehet, hogy el kéne hagyni már ezt az esti szopást.
Pár hónapja írtam, hogy megviselt a gondolat, hogy Abigél egyszer csak nem fog többet szopni. Akkor a kommentek alapján sokan nem értették ezt meg, úgy értékelték az írásomat, mint egy újabb, szoptatást az egekbe magasztaló, természeti anyuka nyavalygását. Pedig azt mondtam, amit érztem, hogy még nem vagyok készen rá. És lám, eltelt azóta több, mint három hónap, és igen, most már teljesen elkészültem, már egyáltalán nem zavar a gondolat, hogy Abigél nem fog szopni. És már most is csak a kényelmi szempontok vezérelnek a szopás felé, annyivel egyszerűbb reggel hatkor bezuhanni az ágyba a gyerekkel az oldalamon, mint tejet melegíteni. És örülök, hogy kitartott addig a tej, amíg mindketten, békésen továbbléphetünk.
Másik új dolog kis családunkban a hiszti. Abigél elkezdett direkt hisztizni, én meg egyik döbbenetből esek a másikba hogy ennyire tudatos már a gyerekünk. Nem kap meg valamit, vonyítás, hiszti, elveszek tőle valamit, vonyítás, hiszti, nem veszem fel, vonyítás, hiszti, enni kér, vonyítás, hiszti, nem kér már enni, vonyítás, hiszti. A legnagyobb hiszti a sétálás során van, pedig eddig Abigélnek ez volt a kedvenc elfoglaltsága, most viszont, ha be akarom ültetni a babakocsiba, azonnal megfeszíti magát, homorít, rugdos, lassan kétemberes munka beültetni a kocsiba. És folyamatosan ki akar jönni, ő ugyanis már abban a hitben él, hogy önjáró, és saját maga közlekedik, ami a lakásban többnyire igaz is, még este, holtfáradtan is inkább közlekedik két lábon, mint négyen, de azért ez az utcára még nem igaz. Ráadásul úgy vettem észre, egyelőre nem tud mit kezdeni a cipővel a lábán, pedig szép puhatalpú van neki.
Csak akkor nyugszik meg, amikor kiérünk végre a játszótérre, és szabadon engedem, ott aztán ötvenszer felmászik a csúszdán, majd lecsúszik hason. Felteper, lecsúszik, felteper lecsúszik, egészen addig, amíg már jéghideg a keze, és tiszta sár nem lesz. Ja, és a sapka szóba sem jöhet azonnal tépi le a fejéről, addig húzza, amíg valahogy le nem jön, közben persze vonyítás, hiszti. Nem tudom mi lesz, ha hidegebb lesz. Szóval ha láttok egy őrülten csúszdázó, sáros kislányt sapka nélkül, és egy enyhén elcsigázott anyukát, azok vagyunk mi.
