A rohamkocsi-szolgálat beindítása az 1950-es évek elején történelmi jelentőségű volt Magyarországon, ugyanis a helyszínre vitte a legkorszerűbb orvosi felszereléseket, így lehetővé vált, hogy rengeteg ember életét mentsék meg a baleset helyszínén. Erre az óriási fejlesztésre főként a munka körülményeinek megváltozása miatt volt szükség.
A kor legmodernebb eszközei mellett az elhivatott orvosok munkájának és tapasztalatának köszönhető, hogy a magyar rohamkocsi-szolgálat emberek százainak az életét mentette meg, és hogy a rendszer hamarosan az egész országban elterjedt.
Ezért volt szükség a rohamkocsikra a szocializmusban
Az 1950-es években kezdetét vette Magyarországon is a téeszesítés, az erőszakos iparosítás, és ez a társadalomtól nagy fokú mobilitást követelt meg, ám a korábban mezőgazdaságban dolgozók nem voltak felkészülve a nehéz- és gépipari munka kihívásaira.
A feszített munkatempó, a dolgozók képzetlensége, és a munkavédelmi szabályok ignorálása miatt egyre több baleset történt, az áramütések okozta halálesetek száma ugrásszerűen megnövekedett.
Annak érdekében, hogy ez a tendencia javuljon, gyors és hatékony orvosi beavatkozásra volt szükség a helyszínen: az első rohamkocsi 1954. március 29-én Budapesten a Markó utcai Központi Mentőállomásról indult útjára. Ezen egy öt főből álló orvoscsoport teljesített szolgálatot, vezetőjük kezdetben dr. Varga István volt, másik négy munkatársa pedig dr. Stumpf Imre, dr. Véssey Zoltán, dr. Pitrolffy-Szabó Béla és dr. Felkai Tamás mentőorvosok.
Korszerű eszközökkel mentettek életet a rohamkocsikon
A rohamkocsikon elsősorban szívinfarktust, ritmuszavarokat, stroke-szindrómákat kezeltek, illetve lélegeztették a betegeket. Ezekben az években még nem volt gyakori, hogy a különböző gyógyszereket intravénásan, infúziókból adagolják a betegeknek a helyszínen. Szintén ritkaság számba ment az is, hogy helyben intubálják a pácienst vagy konikotómiát, azaz kényszer-gégemetszést végezzenek rajta.
Az Országos Mentőszolgálat orvosai voltak a világon az elsők, akik a helyszínen alkalmazták a pacemaker-kezelést, és másodiként a vérrögoldó-kezelést. Ezen eljárások megkövetelték azt is, hogy fejlődjön a vénabiztosítás technikája: a 70-es évektől kezdve már nem csupán perifériás, hanem a centrális vénabiztosítás is a napi rutin részévé vált.
Ugyanakkor olyan szerkezetek, mint a vákuummatrac, és a végtagrögzítő eszközök, például a sínek is először a rohamkocsikon jelentek meg.
Miután beváltak a kritikus helyzetekben, széles körben kezdték alkalmazni őket.
A mentőszolgálat fennállásának második évtizedében már minden rohamkocsin volt defibrillátor, pacemaker, a különféle speciális eljárásokhoz szükséges gyógyszerek, sebészeti felszerelés, és csecsemők ellátásához szükséges eszközök.
A Központi Mentőállomás után Miskolcon, Pécsett, a Budai Mentőállomáson, később a Tatabányán, Kaposváron és Debrecenben kezdett működni rohamkocsi-szolgálat, majd a mentőszolgálat minden megyeszékhelyi állomásán, illetve néhány más nagyvárosban is. 1987-ben már harminc rohamkocsi állt szolgálatban, hogy a nap bármely órájában a sürgősségi ellátásra szoruló betegek segítségére siessenek.
(Címlapfotó: Fortepan/Székely Tamás)
Ha arra is kíváncsi vagy, miért nem száguld a koraszülött mentő a beteggel, ezt a cikkünket ajánljuk.
