A művészettörténet sokáig nemcsak elfeledte a női alkotókat, hanem gyakran férfiaknak tulajdonította a munkáikat. Számos műtárgy esetében napjainkban derül ki: valójában női kezek alkották.
Számos festmény és műalkotás évszázadokon át férfi nevek alatt vált ismertté, miközben valódi készítőik a háttérben maradtak. Az utóbbi évek kutatásai azonban egyre több ilyen igazságtalanságot tárnak fel. Napjainkban a művészetben is egyre elfogadottabbá válik, hogy férfi és női alkotók egyenlő rangú pályatársak, ám ez nem volt mindig így. Három különösen izgalmas példa jól bemutatja a női alkotók újrafelfedezését.
Michaelina Wautier: Bacchus diadala
A 17. századi monumentális festmény, a Bacchus diadala sokáig ismeretlen szerző műveként porosodott egy bécsi múzeum raktárában. Mérete és komplexitása miatt
a szakértők sokáig kizártnak tartották, hogy nő festette, ezért férfi alkotóknak tulajdonították.
A lehetséges alkotók között felmerült Wautier testvérének a neve, de egyéb híres németalföldi alkotóké is. Csak néhány éve nyert bizonyosságot, hogy az alkotó Michaelina Wautier volt, akinek tehetségét ma már Rubenshez mérik, és az a mai napig rejtély, hogy a korszak társadalmi viszonyai közt miként dolgozhatott ilyen jelentőségű műalkotásokon egy női alkotó. A festmény újrafelfedezése jól példázza, hogy a női művészeket gyakran egyszerűen láthatatlanná tették az utókor számára.
Artemisia Gentileschi: Önarckép Alexandriai Szent Katalinként
Artemisia Gentileschi ma a barokk festészet egyik kiemelkedő alakja, de műveit évszázadokon át apjának vagy magának Caravaggiónak, a művészettörténet egyik legkiemelkedőbb alkotójának tulajdonították, aki személyes barátságban állt a festőnővel. Az Önarckép Alexandriai Szent Katalinként csak 2017-ben kapta vissza hivatalosan a szerzőnő nevét.
A festmény különösen személyes: a művész saját traumáit és erejét is belefestette a mártír szent alakjába. Ezáltal a kép úgy is értelmezhető, mint az érvényesülni nem engedett női művész fájdalmának önkifejeződése.
Gentileschi esete jól mutatja, hogy még a sikeres női alkotók munkái is könnyen elvesztek a férfiak árnyékában. A festőnő azonban azóta már „kiállta az idő próbáját”, hiszen ma a barokk korszak egyik ünnepelt alkotójaként tartja számon őt a művészettörténet, és a női művészi sorosok ikonikus alakja is lett. Az angol regényíró, Elizabeth Fremante 2023-ban egy (fikciós elemeket is tartalmazó) regényt adott ki az elfeledett festőnő életéből inspirálódva, melynek találóan a „Disobedient” (Engedetlen) címet adta.
Judith Leyster: A mulatozó pár
A holland aranykor festője, Judith Leyster esete kicsit eltér előző két pályatársáétól: életében elismert volt, halála után azonban műveit sorra férfi kollégáinak tulajdonították. A mulatozó pár című festményt például sokáig Frans Hals munkájának hitték. Csak egy
restaurálás során fedezték fel Leyster monogramját a festmény alatt, amely bizonyította valódi szerzőségét.
Az eset rávilágít arra, hogy a műkereskedelem is hozzájárult a tévedésekhez, hiszen egy „ismert férfi név” gyakran többet ért a piacon.
Ezek a történetek nem elszigetelt esetek, hanem egy egész európai jelenség jellegzetes példái. A női művészek munkái gyakran maradtak aláíratlanul, kevésbé voltak kutatottak, és ritkábban kerültek reflektorfénybe. Ma azonban úgy látszik, hogy az utókor szembenéz az évszázadok óta fennálló társadalmi egyenlőtlenségek leküzdésével. Egyre több női alkotó kapja vissza méltó helyét – és ezzel együtt a művészettörténet is pontosabbá válik.
Kapcsolódó: Addig gúnyolódott festményein egyházi vezetőkön, míg menekülnie kellett Rómából
