A lakhatási válság, a szegénység és a kilátástalanság nem újkeletű jelenségek – már az ókori Rómában is sokan éltek szörnyű körülmények között. A hajléktalanság az örök város örök problémája volt.
„Olyan Rómában élünk, amelyet gyenge támasztékok tartanak fenn; így akadályozzák meg, hogy az épületek összedőljenek. Miután betömtek egy-egy ősi, tátongó repedést, azt mondják: aludjunk nyugodtan a katasztrófa szélén” – ezt írta Juvenalis, az időszámításunk után 50 és 130 között élt római költő az ókori város lakhatási problémáiról.
Az egekbe szöktek a bérleti díjak
Ahogy Róma hatalma és lakosainak száma egyre nőtt, úgy vált a házak véges száma egyre komolyabb gonddá. Servius Tullius, Róma hatodik, legendás királyának idején, az időszámításunk előtti 6. században ezt még aránylag könnyen meg lehetett oldani: terjeszkedéssel. Halikarnasszoszi Dionüsziosz görög történetíró szerint az uralkodó egyszerűen kijjebb tolta a város határait, és olyan földterületeket jelölt ki, amelyekre szabadon lehetett építkezni.
A későbbiekben azonban már nem volt ilyen egyszerű a helyzet megoldása. A gazdagok ugyanis rengeteg földterületet vásároltak föl, és az ezeken épített lakóhelyeket borsos áron adták ki. Ahogy Plutarkhosz görög életrajzíró írta:
„A gazdagok egyre magasabb bérleti díjakat számítanak föl, amivel kiszorítják a szegényeket.”
Törvényt is hoztak a probléma orvoslására, ami megtiltotta, hogy egy személynek 200 hektárnál nagyobb föltulajdona legyen. A szabályt azonban Plutarkhosz szerint a vagyonos rómaiak könnyedén kijátszották, strómanok bevonásával.
A költözés persze mindig lehetőség maradt: Juvenalis például megállapította, hogy annyi pénzért, amennyibe Rómában egy lakás éves bérleti díja kerül, „Sora, Fabrateria vagy Frusino területén kiváló házat lehet venni, még apró kis kert is jár hozzá”.
Nyomorúságos lakótelepek az ókori Rómában
Aki azonban maradt az örök városban, annak a zsúfolt megapolisz realitásai között kellett boldogulnia. A legtöbb szegény római túlzsúfolt insulákban, többemeletes bérházakban, az ókor lakótelepi házaiban lakott. A sokszor 8-9 emeletes, akár több mint 20 méter magas házak (ennyiben maximálta a magasságot Augustus rendelete) egy részének alsó szintjei még egészen normális életkörülményeket kínáltak: itt laktak a módosabb polgárok, vagy pedig üzlethelyiségek kaptak itt helyet. Ahogy az insulában egyre följebb haladtunk, annál nyomorúságosabbá váltak a viszonyok. A legfelsőbb szinteken általában csak apró, ablaktalan lyukak voltak, amelyekben gyakran többen is laktak.
Mintegy 330 négyzetméteren akár 40-en is osztoztak, ami fejenként 8,25 négyzetméteres életteret jelent.
Akadtak persze olyan bérházak is, amelyeket kifejezetten a szegényeknek építettek – ezekben a körülmények ennek megfelelőek is voltak, a legalsótól a legfölső szintig. Nem csoda hát, hogy az ilyen lakásokban lakók idejük nagy részét a szabadban töltötték, és szinte csak aludni tértek haza.
Mindezek után már kevésbé meglepő Juvenalis fenti leírása a római lakóházak állapotáról, amit a költő így folytat: „Ucalegon (beszédes név Juvenalis szatírájában: jelentése ne aggódj – a szerk) már hívja a tűzoltókat, holmiját is összepakolta; a harmadik emeleten már füstös a levegő, ám erről te nem is tudsz, mert a riasztás csak a földszinten hangzott föl”.
Tűzvész és otthontalanság
A költő nem véletlenül írt tűzről: a zsúfolt városban a lángok tragikus következményekkel jártak. Elég volt egy rossz helyre esett szikra, és százak, akár ezrek váltak otthontalanná. A legsúlyosabb és legismertebb tűzvész 64 nyarán ütött ki, máig tisztázatlan körülmények között. Egyesek szerint maga Nero okozta, hogy így tisztítsa meg a terepet palotája, a Domus Aurea megépítéséhez (Suetonius és Cassius Dio szerint a császár a Trója kirablása című eposzt szavalta színpadi öltözékben, miközben a lángokban gyönyörködött), mások szerint inkább a város túlzsúfoltságát kell okolni a katasztrófáért. Akárhogy is történt, annyi bizonyos, hogy a lángok hat napon keresztül tomboltak, mire sikerült őket nagyrészt eloltani, majd ismét fellobbantak, és újabb három napon át pusztítottak.
A tűzvészben az örök város mintegy 75 százaléka odaveszett.
Rengetegen váltak hajléktalanná, amin az sem tudott sokat segíteni, hogy Nero minden középületet, köztük saját palotáját is megnyitotta az otthontalanná váltak előtt. A legtöbben az utcára szorultak, esetleg hidak, akvaduktok alatt húzták meg magukat. Az sem volt ritka, hogy kriptákban, a halottak mellett aludtak.
Cicero úgy nevezte őket: „dordem urbis et faecem” vagyis „a város söpredéke”.
Akadtak persze olyanok, akik kicsit empatikusabban viszonyultak a bajba jutottakhoz. Plutarkhosz például többször hangsúlyozta, hogy a társadalomnak morális felelőssége gondoskodnia a szegényekről, Seneca pedig esszéiben többször kritizálta a gazdagokat és hatalmasokat, amiért figyelmen kívül hagyják a nyomorgók szenvedéseit. Juvenalis pedig így fogalmazott:
„Meztelenül, morzsákért könyörög, ám senki sem ad neki egy darab kenyeret, segítő kezet vagy menedéket”.
Noha naivitás lenne azt gondolni, hogy az empátiának és a filozófusok kínálta morális iránytűnek komolyabb szerepe volt a dologban, kétségtelen, hogy elkezdtek foglalkozni Rómában a hajléktalanság kérdésével. Valószínűleg azért, mert belátták: a nincstelen, szegény néptömegek időzített bombát jelentenek, ami állandóan robbanással fenyeget. Róma hatalmának csúcspontján 1 millió lakosából 300 ezer nyomorúságos körülmények között élt.
Ingyen kenyér a szegényeknek
Már időszámításunk előtt 123-ban arról rendelkezett Caius Gracchus, hogy a római polgárok fix áron vásárolhassanak búzát. A népszerű intézkedést mások is megirigyelték, és az ingyen (vagy olcsó) búza közkedvelt intézkedéssé vált a népszerűség növelése érdekében. Lucius Appuleius Saturninus például háromszor is annak köszönhette néptribunussá választását, hogy csökkentette a búza szabott árát. Publius Clodius Pulcher aztán még tovább ment, és ingyen osztatott gabonát.
Kétségtelenül népszerű húzás volt, ám a római kincstár nem sokáig bírta a megterhelést: Julius Caesar és Augustus is csökkentette a jogosultak számát, előbb 200, majd 150 ezernél húzva meg a határt. Aurelianus aztán egyszerűsítette a dolgot: búza helyett kenyeret osztott.
Olyanok is akadtak persze, akik saját döntésükből vállalták a nélkülözést az ókorban. Például Diogenész, akit Platón „őrjöngő Szókratésznak” nevezett. A görög filozófus állítólag egy hordóban lakott, és elvetette a fölösleges anyagi javakat. Úgy tartotta, mindenkinek föl kéne ismernie: csak egyetlen dolog van saját birtokában, a lelke.
Ha érdekel az ókori élet, izgalmasnak találhatod a rómaiak ünnepléséről szóló írásunkat is.
