Az ókori görög és római szobrok kapcsán sokak fejében ugyanaz a sematikus kép él: hófehér, márványból faragott alakok. Ez a látvány azonban korántsem tükrözi a valóságot.
A lakhatási válság, a szegénység és a kilátástalanság nem újkeletű jelenségek – már az ókori Rómában is sokan éltek szörnyű körülmények között. A hajléktalanság az örök város örök problémája volt.
Az ókori rómaiak számára egy város alapítása komoly előkészítéssel járó mérnöki feladat volt. Egy-egy új város alapításakor előzetes vizsgálatokat végeztek a kinézett helyen és környékén, és ebbe a folyamatba még a területen élő állatokat is bevonták.
Ma már magától értetődő, hogy a női szerepeket nők, a férfiszerepeket pedig férfiak alakítják a színházban, de nem volt ez mindig így: évszázadokon át férfiak játszották el Antigonét, Elektrát vagy Lady Macbethet.
A Vesta-szüzek harminc év után szabadulhattak fogadalmuk alól: utána a papnők akár meg is házasodhattak, s a római társadalom megbecsült és befolyásos tagjaiként folytathatták életüket. Ha azonban ezt megelőzően szegték meg fogadalmukat, súlyos büntetéssel számolhattak.
Koponyalékelés, amputálás és művégtagok készítése, plasztikai beavatkozások – az ókori Rómában meglepően fejlett volt az orvoslás, kifejezetten bonyolult operációkat is el tudtak végezni.
Rokonlátogatások, ajándékozás, versenyek, tivornyák és – mai szemmel nézve – igencsak bizarr hagyományok jellemezték a római ünnepeket.
Az ókori orvoslásról sokaknak gyógynövények, borogatások és misztikus rituálék jutnak eszébe. Kevesebben gondolnának arra, hogy az orvosok egészen meghökkentő alapanyagokat is bevetettek a gyógyítás érdekében. Az emberi és állati ürülék használata ma visszataszítónak tűnhet, ám az antik világban mindez a gyógyítás elfogadott – sőt dokumentált – része volt.
Az ókori római rabszolgák között nemcsak gladiátorok és bányamunkások voltak, hanem több nyelven beszélő házitanítók is – de a filozófus Epiktétosz és a mesemondó Aiszóposz is rabszolgaként élt.
A közelmúltban megjelent kutatások szerint nem csupán a római polgárok, de a katonai elithez tartozó rómaiak is tartottak háziállatként majmokat, és nem is akármilyeneket. A Berenike nevű portusz kikötőben feltárt háziállat-temetőben közel három tucat majom maradványait azonosították, olyanokét, amelyek nem a Földközi-tenger vidékéről, hanem Dél-Indiából vagy az Indus-völgy környékéről származtak.
Az ókori rómaiak magánéletről alkotott elképzelései a modern ember számára szinte felfoghatatlanok, és talán semmi sem szemlélteti ezt olyan jól, mint a közösségi illemhelyek világa.
Mai fejtörőnk érméi első pillantásra ártalmatlan történelmi érdekességnek tűnnek, valójában azonban árulkodó részletek buktatják le őket.
