Bűnözők, rabszolgák és szabad polgárok is éltek és harcoltak a leghíresebb gladiátoriskola, a Ludus Magnus falai között. Sőt, Commodus római császár is aludt az egyik cellában.
Izomszaggató edzések és küzdelmek, tápláló, de egyhangú ételek, a szabadság teljes hiánya, korbács és ütlegelések – szörnyű volt a gladiátorok élete az ókori Rómában, még a legrangosabb iskolákban is. Ennek ellenére szabad polgárok is szép számmal döntöttek úgy, hogy feladják szabadságukat, és aláírják az általában hároméves szerződést, az auctoramentum gladiatoriumot.
Ahogy egész Róma, úgy a gladiátorok, gladiátorharcok és -iskolák intézménye is sok változáson esett át az évszázadok alatt. Előbbi királyságból köztársasággá, majd császársággá és túlméretes birodalommá vált, utóbbi esetében pedig a funkció és a részvevők változtak meg gyökeresen.
Politikai haszonszerzés az arénában
A gladiátorküzdelmek eleinte az elhunytak tiszteletére rendezett, ceremoniális véráldozatok voltak – az első dokumentált ilyen rítust időszámításunk előtt 264-ben tartották. Az idők során azonban a szertartásjelleg elveszett, egyre inkább szórakoztató sporteseményekké váltak. Ennek nagy lökést adott, amikor – a búza, majd kenyérosztáshoz hasonlóan – politikai haszonszerzés céljából tartottak ilyen küzdelmeket. Ismereteink szerint először Rutilius Rufus és Manilus Maximus használta így a gladiátorokat i.e. 105-ben.
A politikusok egy idő után olyan sok pénzt vertek el erre, hogy a köztársaság utolsó éveiben Cicero törvényt fogadtatott el, amely megtiltotta, hogy közszereplők a választás előtti két évben gladiátorharcot rendezzenek.
Önkéntes gladiátorok is voltak
A gladiátorok eleinte két csoportból kerültek ki: bűnözők és rabszolgák. Hozzájuk az időszámításunk szerinti 1. századtól szabad emberek is csatlakoztak, akik önként aláírták a gladiátorszerződést, az auctoramentum gladiatoriumot annak reményében, hogy hírnevet és pénzt szerezhetnek az arénákban. Általában elszegényedett polgárok és leszerelt katonák döntöttek így – mai szemmel talán érthetetlennek tűnik ez, ám
figyelembe véve, hogy az ókori Rómában a várható átlagéletkor mindössze 20-30 év volt, a hároméves szerződés talán már nem tűnik annyira abszurdnak.
Ráadásul az i.sz. 1. században átlagosan 10-ből csak 1 gladiátor halt meg egy-egy küzdelemben. A harcosokat ugyanis – legyen szó vásárolt rabszolgákról vagy szerződéses küzdőkről – nagy becsben tartotta a gladiátoriskola vezetője, a lanista. Sok pénzt kellett ugyanis rájuk költeni, mire először kiállhattak a közönség elé, és elkezdhették megtéríteni a költségeket.
Ilyen volt az élet a Ludus Magnusban
Amikor egy új harcos belépett Róma leghíresebb gladiátoriskolájába, a Ludus Magnusba, először is alapos fizikai vizsgálaton esett át. Ekkor dőlt el, hogy milyen harcos lesz belőle, és ennek megfelelően milyen kiképzésben részesül: mi illik legjobban testfelépítéséhez, magasságához, súlyához és fürgeségéhez.
Néhány a leggyakoribb harcostípusok közül:
- A thraex kis négyzetes pajzzsal, görbe karddal küzdött, dupla lábvédő, fél karvédő és rácsos sisak védte.
- A retiarius háromágú szigonnyal, tőrrel és hálóval volt felfegyverezve.
- A scissor speciális fegyvere a kézre szerelhető kétoldalas kampó volt, láncinget, dupla kar- és lábszárvédőt, rácsos sisakot viselt.
- Az equites lovon harcolt lándzsával és karddal, kis kör alakú pajzsa, sisakja volt.
Külön említést érdemel az Andabata. Ezek a szerencsétlenek – általában bűnözők – bekötött szemmel harcoltak, elsősorban két „igaz” küzdelem között jelentettek komikus közjátékot. Már amennyiben komikusnak lehet nevezni, ahogy „vak” harcosokat vadul csapkodnak maguk körül, miközben az aréna segítői egymás felé terelik őket.
A kiképzésnek összesen nyolc szintje volt: az új belépők lassan lépkedtek felfele az „iskolai ranglétrán”, míg el nem érték a legmagasabbat, a Primus Palust – ekkor már taníthattak is. A tréning első fázisában a harcosok fa karók „ellen küzdöttek”, élő ellenféllel sokáig nem találkozhattak. A gyakorlatok során az igazinál kétszer nehezebb kardot forgattak, hogy később kifejezetten könnyűnek tűnjön a fegyverük. A kiképzőtér kialakítása az arénájéra hasonlított, hogy a gladiátorok ismerős terepen nézzenek szembe ellenfelükkel.
A Ludus Magnusnál a tréningeket meg is lehetett nézni: egyszerre mintegy 3000 ember fért be.
Hamut itattak a gladiátorokkal
A lanista jól tartotta a harcosokat: egyszerű, de tápláló ételeket kaptak. Az étkezések állandó szereplője volt a sagina, a babból és árpából készített kása. „Szénhidrátban gazdag étel volt, amitől vastag bőr alatti zsírréteg jött létre. A sebek így látványosan véreztek, ám a penge nem érte el a létfontosságú szerveket” – mondta Harry Sidebottom brit történész. A harcosok tehát egyáltalán nem úgy néztek ki, ahogyan azt a mai filmekben ábrázolni szokták:
„a gladiátorok meglehetősen kövérek voltak”.
Nemcsak az ételük, az innivalójuk is azt szolgálta, hogy minél tovább maradjanak harcképesek. „Hamut kevertek a borukba, hogy így növeljék meg a csontban a kalcium mennyiségét” – mondta Sidebottom. A magas kalciumtartalom ellenállóbbá tette a csontokat az ütésekkel, ütközésekkel szemben.
Az alvóhelyek kialakítása is a praktikumnak volt alárendelve. A Ludus Magnusban mintegy 130 cella volt, mindegyikben több gladiátor aludt ágyakon vagy egyszerű matracokon összezsúfolva. Az iskolának egy időben híres lakója is volt: Commodus római császár, aki odavolt az arénaharcokért, és magát is gladiátornak vallotta, sőt – a rómaiak megrökönyödésére és lenézésére – gyakran harcolt is a Colosseumban, olykor a Ludus Magnus egyik cellájában aludt.
Az újabb és újabb harcokat túlélő gladiátorok végső célja a rudis, a szabadságot jelképező fa kard megszerzése volt. Az általában hároméves szolgálat végén a rabszolgák és a bűnözők is elnyerhették szabadságukat, bár ez keveseknek sikerült. Akinek igen, az gyakran kiképzőként helyezkedett el, vagy saját iskola nyitásával próbálkozott. Noha a gladiátorok pénzt és hírnevet is szerezhettek maguknak a küzdőtéren, a római társadalom kitaszítottjai voltak, státuszuk nagyjából a stricik és a színészek megítéléséhez állt a legközelebb.
A megsérült gladiátorok természetesen orvosi ellátásban részesültek – meglepően bonyolult beavatkozásokat is el tudtak végezni az ókorban.
