A Vesta-szüzek harminc év után szabadulhattak fogadalmuk alól: utána a papnők akár meg is házasodhattak, s a római társadalom megbecsült és befolyásos tagjaiként folytathatták életüket. Ha azonban ezt megelőzően szegték meg fogadalmukat, súlyos büntetéssel számolhattak.
Az időszámításunk előtti 8. századtól kezdve minden év június 7-én nagy volt a sürgés-forgás a Forum Romanum közelében lévő Vesta-szentélyben (Atrium Vestae): a hat Vesta-szűz a Vestalia nevű, június 15-ig tartó ünnepségsorozatra készülődött. Ez a nap, június 7-e volt az egyetlen, amikor a római nők is beléphettek (lehetőség szerint mezítláb és fésületlenül) az elfüggönyözött belső szentélybe, hogy áldozatot bemutatva, bőséget, jólétet és áldást kérjenek az istenektől családjuk számára.
Az ünnepségsorozat második jelentős eseménye két nap múlva, július 7-én zajlott: ekkor a Vesta-szüzek virágfüzérekkel és kenyérdarabokkal koronáztak meg egy szamarat. A szamár – a latin költő, Ovidius beszámolója szerint – azért érdemelt tiszteletet, mert bőgésével egyszer elriasztotta az egyik papnőt üldöző, begerjedt Priapust. Az utolsó napon, június 15-én a papnők a belső szentélyt ünnepélyesen lezárták, majd megtisztították a templomot, a kisöpört koszt pedig a Tiberisbe öntötték.
Ezért kellett őrizniük a tüzet
Vesta a római vallásban a tűzhely, az otthon és a család istennője volt. Kultuszát Róma második királya, Numa Pompilius alapította a Kr. e. 7. században, s a Vesta-kultusz hét évszázadon keresztül fontos eleme volt a rómaiak identitásának. A Vesta-szüzek életében természetesen nem az ünnepségsorozat volt az egyetlen időszak, amikor fontos feladataik adódtak:
az év minden napján őrizniük kellett a templomot, és életben tartani a szent tüzet, amit a monda szerint Aeneas hozott magával Trójából.
Ez utóbbi Róma sérthetetlenségének biztosítékául szolgált; csakúgy, mint a Vesta-papnők érintetlen teste. Ők őrizték Pallasz Athéné égből aláhullott szobrát, a Palladiumot, amit senki emberfia nem láthatta rajtuk kívül. Feladataik közé tartozott még a rituálisan tiszta víz gyűjtése egy szent forrásból, valamint a mola salsa nevű durvára őrölt, pirított tönkölybúzadara készítése, amivel az áldozati állatok homlokát kenték meg, valamint az oltárra és a szent tűzbe vetették.
Kiből lehetett római papnő?
Hogyan lett valakiből Vesta-szűz? Csak szabad római polgárok, azaz patríciusok lányai jelentkezhettek a feladatra, de közülük sem mindenki. A kritériumoknak az felelt meg, akinek mindkét szülője életben volt a jelentkezés idején, hibátlan testi felépítéssel és beszéddel rendelkeztek, és családjaik jó hírében sem találhattak semmi kivetnivalót. A lányokat igen korán, 6-8 évesen kiválasztották a feladatra; a köztársaság korától kezdve sorsolással döntöttek arról, hogy a legkiválóbb húsz jelentkező közül kié legyen a megtiszteltetés.
A kiválasztott, miután felmentették minden, a szüleivel kapcsolatos kötelezettség alól, a Vesta-szüzekhez költözött, és harminc évig tartó szolgálatot, valamint szüzességet fogadott.
Ezután felöltötte a Vesta-szüzek talpig érő, fehér ruháját, társnői bonyolult módon befonták a haját, majd egy piros szalagokkal díszített, fehér fejfedővel koronázták meg az öltözéket.
Kegyetlenül büntették őket, ha hibáztak
A hagyomány szerint a Vesta-szüzek száma mindig hat kellett, hogy legyen. A papnők a szentélyben töltött három évtizedből az elsőt tanulással, a másodikat a szertartásokkal, a harmadikat pedig a következő nemzedék tanításával töltötték. A szüzességi fogadalmat és a szent tűz őrzését nagyon szigorúan vették:
a hat papnőből egy folyamatosan a tüzet vigyázta, de ha elbóbiskolt vagy óvatlanságból hagyta kialudni, keményen megkorbácsolták.
Azok a papnők, akik megszegték szüzességi fogadalmukat, még keményebb büntetésre számíthattak: élve eltemették őket, partnereiket pedig egyszerűen agyonverték. Személyük szent és sérthetetlen volt: aki megtámadott egy Vesta-szüzet, gyakorlatilag a Római Birodalmat támadta meg, s ennek megfelelő büntetésre számíthatott.
Kiváltságok és veszélyek
A papnők, míg szolgálatban voltak, különleges kiváltságokra számíthattak. Egy carpentum nevű, zárt, kétkerekű, lovas hintón közlekedtek; útjaikon testőrök kísérték őket. Szabadon járhattak színházba vagy gladiátorviadalokra; s hatalmukban állt kegyelmet adni az elítélteknek. Ha valaki Vesta papnője lett, különleges jogokat és kiváltságokat kapott:
más római nőkkel ellentétben, saját akaratából, férfi gyám nélkül végrendelkezhetett, és vagyonát akár nőknek is adományozhatta – ez utóbbi a római törvények szerint még a férfiak számára is tiltott volt.
Hivatásuknak azonban volt egy veszélye: ha a római hadsereg csatát vesztett, megesett, hogy valamelyik Vesta-papnőt hibáztatták, azzal vádolva, hogy megszegte a fogadalmát.
A Vesta-szüzeket is "nyugdíjazták"
A papnőknek, miután végeztek harminc éves szolgálatukkal, a pontifex maximus (azaz a főpap, aki a legtöbbször maga a császár volt) birtokokat adományozott. A „leszerelt” Vesta-szüzek, ha kedvük tartotta, akár férjhez is mehettek – ez esetben a pontifex maximus választott számukra megfelelő kérőt. Jelentkezőkből nem volt hiány:
sok férfi az érvényesülés remek módjának tartotta, ha feleségül vesz egy hajdani Vesta-szüzet, hiszen ezek a nők Róma leggazdagabb és legbefolyásosabb köreibe tartoztak.
De nem mindenki akart férjhez menni: sokan inkább meghosszabbították papnői pályafutásukat, és társnőik között maradtak. Így például egy Occia nevű főpapnő, aki 57 évig szolgálta Vestát.
Egészen más sors jutott a híresen szép Vesta-szűznek, Aquilia Severának, akit a 14 évesen trónra került császár, Elagabalus kért feleségül. Bár Aquilának még nem telt le a harminc évnyi szolgálata, nem mert nemet mondani a császárnak, aki azzal hitegette, hogy egészen biztosan isteni eredetű, halhatatlan gyermekeik fognak születni. Elagabalus azonban hamar beleunt a házasságba; elvált Aquiliától, és egy év alatt összeházasodott két nővel és két férfival; majd úgy döntött, mégis visszatér a Vesta-szüzek közül száműzött Aquiliához. Második házasságuk nem tartott sokáig: Elagabalust mindössze 18 évesen meggyilkolták.
A Vesta-kultusz vége
A Vesta-szüzek kultusza rendkívül erős volt a Római Birodalomban. A rómaiak természetfeletti erőt tulajdonítottak nekik: úgy vélték, hogy imájukkal képesek megállítani a szökött rabszolgákat, feltéve, hogy azok nem lépték át Róma határait; az irántuk tanúsított tisztelet hiánya pedig rossz terméshez és éhínséghez vezet. A kultusz erejét jól példázza, hogy még a kereszténység térhódítása után is szép számmal akadtak hívei, egészen a 4. század végéig. A hanyatlás első állomásaként a császár megvonta tőlük a támogatást, majd 391-ben I. Theodosius bezáratta a templomot és eloltotta a szent lángot. Az utolsó főpapnő, Coelia Concordia 394-ben mondott le tisztségéről: ekkor már 14 éve a kereszténység volt a Római Birodalom államvallása.
Ha szívesen olvasnál arról is, milyen volt az ókori római gyerekek élete, ezt a cikket ajánljuk.
