Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kortársai „a földkerekség legnagyobb csodájaként” tartották számon Oszlopos Szent Simeont, aki életének több mint a felét egy oszlop tetején töltötte.
A korai kereszténység időszakában, Szíriában a szerzetesek nem kímélték magukat, de az oszlop tetején tölteni egy életet még számukra is meredek vállalásnak tűnt. A 4. század végén született Simeon – aki gyermekkorát pásztorkodással töltötte, apjának juhait őrizte – fiatal felnőttként a templomban hallotta meg a hegyi beszédet, és olyan nagy hatással voltak rá Jézus szavai, hogy maga is a kolostori élet mellett döntött.
Felkereste a közelben élő szerzeteseket, akiknek segítségével megismerkedett a kereszténység és a szerzetesi lét alapjaival. Két évet töltött a körükben, majd egy szigorú aszkézisről híres kolostorba, Teledába költözött. Itt tíz évig élt, közben szakadatlanul vezekelt, a végsőkig feszítve testének tűréshatárát. Feljegyezték például, hogy két éven át félig eltemetve élt a kolostor kertjében, a böjtöt csak vasárnap függesztette fel, és olyan szoros ciliciumot, azaz szögekkel kivert övet viselt, hogy sebeinek szagától nem lehetett megmaradni a közelében. Társai eleinte csodálattal, később nemtetszéssel fogadták, elöljárói pedig eltanácsolták a kolostorból, mondván, elrettenti a kevésbé elszánt jelentkezőket.
Válogatott tortúrák
Simeon egy kiszáradt ciszternában húzta meg magát, itt találtak rá öt nappal később, félholtan, de még mindig zsoltárokat énekelt. Ezután egy kis faluba, Tellneszinbe indult, hogy magányos remeteként folytassa életét.
Egy kunyhóba húzódott, és mivel éppen kezdődött a nagyböjt, úgy döntött, 40 napig nem vesz magához sem ételt, sem italt.
A közeli kolostor szerzetesei le akarták beszélni a kísérletről, odakészítettek számára ennyi időre elegendő kenyeret és vizet, amikor azonban 40 nap elteltével felkeresték, az étel és a víz is érintetlen volt. Simeont a kunyhóban találták ájultan, de élt. A 40 napos böjtöt aztán haláláig minden évben megtartotta, sőt, idővel meg is nehezítette.
Ezután úgynevezett reclususként élt: kunyhójába zárkózott, az egész időszakot elmélkedéssel és imádsággal töltötte. Simeon köré csakhamar egyre több tanítvány gyűlt, amit szintén nehezen viselt, és egy szomszédos hegyre távozott. Ott bekerített egy földdarabot, magát súlyos lánccal egy nagy kőhöz kötötte, hogy nehezítse a mozgását. Ezen a földdarabon, tető nélkül éldegélt további három évig, bár a lánctól a püspök tanácsára egy idő után megszabadult.
Élet az oszlop tetején
Tanítványait és csodálóit nem lehetett a közeléből elzavarni, ami viszont akadályozta az elmélyülésben. Ezek után következett az oszlop:
az első „csak” 1,76 méter magas volt, ezt azonban idővel egyre magasabbakra cserélte, élete végén egy 20 méteres oszlop tetejére erősített, korláttal bekerített kődarabon élt, mindössze egy négyzetméteren.
Sokáig a lábát is odaerősítette az oszlophoz, hogy ne tudjon mozogni, kitárt karral imádkozott, és pontos napirendet alakított ki magának. Az éjszaka és a nappal nagyobb részét imádkozással töltötte, majd prédikált, tanácsokat adott és vigasztalta a köréje gyűlő, sokszor messzi földről érkező kíváncsiskodókat és csodálóit. Prédikációiban különösen a káromkodást és az uzsorásokat kárhoztatta. Az ételről és italról, amit magához vett, a köréje sereglő tanítványok gondoskodtak, akik létrán juttatták fel mindezt hozzá, mások szerint a közeli falvakból érkezett kisfiúk másztak fel hozzá az oszlopra, és látták el kenyérrel és kecsketejjel. Más elképzelések szerint vödrökben húzta fel az ételt. Nőket nem engedtek az oszlopa közelébe, még a saját anyját sem, akinek állítólag ezt üzente: „Ha méltók vagyunk rá, látni fogjuk egymást az elkövetkező életben.”
Oszlopos Simeon követői
Simeont a legenda szerint imádkozás közben érte a halál, 459. szeptember 2-án. Testét az oszloptól nem messze temették el, később az oszlop köré templom épült, ami a mai napig látható, bár az oszlop darabjait a zarándokok egyenként elvitték ereklyeként, így az egyre kisebb lett. Halála után nem sokkal szentté avatták, és Simeon példája megihlette az aszkétákat, jó néhányan követték a példáját, őket nevezzük sztilitáknak. Köztük az a fiatalember is, aki ifjabb Oszlopos Szent Simeon néven vált ismertté a 6. században, és aki a magasban töltött évek tekintetében túl is szárnyalta elődjét: ő közel hat évtizedet töltött egy oszlop tetején.
