A körúti Szamos az.
A körúti Szamos az. Nem meglepő, mégis elszomorító.
2006-ban a Royal mellett laktunk, akkoriban többször jártunk a Szamosba egy Esterházy tortára. Mert jó volt. Nem házi, hogy is lett volna, de az átlagos magyar cukrászmezőnyt többszörösen verte, sőt szeretni lehetett. Ennek vége. A körúti Szamos is igénytelen és lehúzós lett, mint szinte az összes, turisták látogatta környék kirakatcukrászdája. Lejáratják az egész országot, mert egy közepesen igényes turista is rossz emlékként fogja elraktározni és úgy meséli el. Személyesen azért zavar, mert rendszeresen jönnek ide külföldi haverok és feldolgozhatatlan az az ordító különbség amit még a szigorú felügyeletem (majd egyszer azt is megírom, ez mekkora erőfeszítés, megbízhatóan jó, megfizethető helyekre vinni normális vendéglátáshoz szokott barátokat) alatt megtett étteremlátogatások, és az ő hazai legutolsó vendéglőik között tapasztalunk. Nem a mi javunkra. Szánalmas és kínos. Nagyon elegem van ebből a gasztronómiai kasztrálásból, amit vendéglátás néven tolnak sokszor frekventált helyen páváskodó ipari egységek.
Nosztalgiától hajtva négyen mentünk a félházzal telt helyre, húsz perc után szóltunk, rendelnénk. Negyed óra alatt megkaptuk a kávékat és a háromféle tortát, és el is ment a kedvünk az egésztől. Szívesen vártunk volna, ha van mire. Nem volt. Fűrészporos, kopogósan száraz, ízetlen műpiskóta közé szorult hűtőízű krém a dobosban, több mint egy centi magas! Beazonosíthatatlan ízű, műanyag dzsemszerűség (az, amit régen kilóra lehetett kapni az ábécében a hűtőpultból) a sápadt, épphogy csokis tésztájú Sacherben (tortabevonóval borítva) és egy hasonló kvalitásokkal rendelkező, végtelenül jellegtelen marcipán torta jött. A Sacher mellé bónusznak fel volt csavarva egy csiga Tesco-színvonalú tejszínhabból.
A tortákon meg voltunk döbbenve, de gyorsan eszméltünk, felismertük a szokásos helyzetet, ez van, gyakran ez történik. Van egy jó hely, de nem tud neadjisten fejlődni, vagy csak úgy maradni, elvakulnak a soha vissza nem térő (vajon miért is?) turistáktól és osztják a fűrészport, öregbítik gasztronómiánk amúgy is rossz hírnevét, pusztítják mogyorónyira zsugorodott pozitív imázsunkat. Hiába főzök csodapörkölteket és isteni madártejet a pár napot itt töltő barátoknak, egy ilyen cukrászdaélmény mélyebben beég.
Hja, ide se jövünk többet, hol a felszolgáló, húzzunk. Nem jön. Bemegy férjem szólni, tíz perc, nem jön. Bemegyek, már rohadtul elegem van, én szégyellem magam az olasz haverok előtt, émelygek a silány minőségű tortától, pedig nincs vége. Végre megkapjuk a számlát 15% szervízdij. Barátnőm fizet, a számla vége 2277 forint, nem szól semmi, odaad egy ötezrest, nem hangzik el a 2300-ból kérek. Semmi nem hagzik el, nem is mosolygunk, mennénk, egy fillér borravalót nem hagytunk volna, nem hogy még a szervízdíjon felül. Így megy ez, ez a borravaló szerepe, ami csak kivételesen nagy élmények esetén összeegyeztethető a szervízdijjal. Ennek ellenére automatikusan 2300-ból megy a visszaadás, mint a legócskább Shell kutakon. Szervízdíj ide vagy oda, a felszolgáló automatikusan ellopná az aprót, mégis mit képzelt? Talán arra játszanak, a külföldi úgy se veszi észre a számla alján az extra tételt? Nem vagyok külföldi, de ilyenkor szeretnék az lenni.
Mindez egy olyan cukrászdában, aminek rengeteg terméken szerepel a neve, így a kelleténél jobban rögzül az agyakban: egy magyar nemzeti termék retro a javából. Nem századfordulós cukrászdaretró, nem ám, inkább Balaton, kilencvenes évek, Zimmer Feri, rántott szalvéta. És sajnos nem az egyedüli példa.
