Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Csak a jó fotósnak van szerencséje, ha az ember koncepció nélkül, tájékozatlanul, műveletlenül, barbár módon áll neki a munkának, annak nem sok eredménye lesz – mondja Szigetváry Zsolt kétszeres World Press Photo-díjas fotóriporter, aki az idei Magyar Sajtófotó Pályázat díjátadóján két munkájáért kapott elismerést.
Mitől figyelnek fel külföldön egy magyar fotóra?
Március 25-én átadták a 2010-es év legjobb magyar sajtófotóinak járó díjakat a Nemzeti Múzeumban, ahol egyúttal a május 8-ig megtekinthető XXIX. Magyar Sajtófotó Kiállítás is megnyílt.
A nagyszabású fotópályázat legjobb képeiből összeállított válogatás mellett Magyar fotográfusok a világ élvonalában címmel kísérőkiállítás is nyílt a múzeumban, amelyhez kapcsolódva arra kerestük a választ, vajon ma milyen lehetőségei vannak egy magyar fotóriporternek külföldön, milyen különbségek figyelhetőek meg a hazai és a külföldi paraméterek között – egyáltalán mitől figyel fel például a világ legrangosabb sajtófotó-pályázatának, a World Press Photo-nak a zsűrije egy magyar képre.
Ebben az idei Magyar Sajtófotó Pályázaton két díjat is – az emberábrázolás-portré sorozat kategória 3. díját és a sport sorozat kategória szintén 3. díját – bezsebelt Szigetváry Zsolt szabadúszó fotóriporter volt a segítségünkre. 2006-ban és 2007-ben a World Press-en érdemelte ki az első, illetve második díjat, ezúttal pedig a 2010-es budapesti úszó Európa-bajnokság férfi műugróiról készült sorozatával, illetve a férfi 3 méteres műugrás selejtezőjének versenyzőiről készített képeivel diadalmaskodott.
Az intolerancia világjelenség
„Mind a kétszer belefutottam egy-egy olyan dologba, ami őket is érdekli, világviszonylatban is jelentős. A 2006-os őszi eseményekre azért felkapták a fejüket. A Newsweekben például utoljára 1956-ban írtak Magyarországról nagyobb terjedelemben” – mondja a fotós. A másik díjnyertes képe a 2007-es melegfelvonuláskor készült, amikor a Pipa utcában megvertek két német férfit, mert érdeklődtek egy kocsmában, hogy hol van az afterparty. Rossz helyen kérdezősködtek.
„Az intolerancia, illetve a homofóbia pedig ugyan nem magyar specialitás, világjelenség, viszont ez a kép jól illusztrálta ezt, ezért tudott átmenni a szűrőkön” – mesélt Szigetváry Zsolt a világszinten is sikert aratott fotójáról. A két említett anyag egyébként a kísérőkiállításon is helyet kapott, hiszen a tárlat azokat a magyar munkákat vonultatja fel, amelyek 1955 óta díjat nyertek a World Press Photo-n.
Nászmenet a szétlőtt falú gangos házban
A viszonylag keskeny kiállítótérben látható World Press-díjazott fotók végigvezetnek minket az elmúlt 5 évtized eseményein és pillanatképet adnak arról, mi érdekelte vagy mozgatta meg a hazai fotósokat és mire reagált akkor és most a Nyugat. Itt találjuk például az 1934-ben született Friedmann Endre 1974-es sorozatát, amely észak-vietnámi foglyok cseréjét örökíti meg, és a kiállított képek között akadnak olyan – egyszerre fájdalmas, mégis megmosolyogtató – darabok is, mint például Film Színház Muzsika fotósának, Fejes Lászlónak az Esküvő című, 1965-ben készült felvétele, amelyen a nászmenet egy szétlőtt falú gangos ház folyosóján vonul.
A nemzetközi piaci sikerhez folyamatos jelenlét kell
Bár azt hihetnénk, hogy egy World Press-győzelem egyenes út a világhírhez és a nemzetközi elismertséghez, a szakmai előrelépéshez ez sem mindig elég. „Ahhoz, hogy az ember pörögjön a nemzetközi piacon, egy folyamatos ottani jelenlét kell. Az, hogy én itthon milyen ügyes vagyok, semmit nem számít. Erről Dezső Tamás és Gárdi Balázs tudna mesélni, ők mindketten sokat dolgoznak külföldre. Balázs gyakorlatilag minden hónapban a világ más pontján bukkan fel, ezt évek óta csinálja, nagyon jól bejáratott útjai vannak” – meséli Szigetváry Zsolt. „Nagyon kevés olyan fotográfus szaladgál a világon, mint amilyen Gárdi Balázs, aki egy olyan koncepciót állít fel magában, hogy van egy közlendője a világgal, amelybe komoly kutatómunkát fektet”.
A nyugati és az itthoni kereset: ég és föld
Azok a státuszban lévő fotóriporterek, akik itthon próbálnak boldogulni, a hírek szerint átlagban havi 200-300 ezer forintból élnek, de bőven akadnak 120 ezerért gürcölők és 300 ezer felett keresők is. (A szabadúszók ennél jobban járhatnak, ha több helyre dolgoznak, ez esetben viszont minden költség – felszerelés, benzin, adó és egyebek – őket terheli.) Egy képért/munkáért itt általában 6-10 ezer forintot adnak, ami nyugati viszonylatban meglehetősen viccesen hangzik. „3 hete felhívtak a Neue Zürcher Zeitungtól, hogy szeretnének kérni tőlem egy képet. Szégyenkezve írták, hogy most csak 150 eurót tudnak egy darab képért fizetni. Egy chicagói magazin pedig két darab képért 800 dollárt ígért, kérdezték, hogy elvállalom-e. Elvállaltam” – érzékeltette a különbséget a fotóriporter.
Csak a jó fotósnak van szerencséje
Amikor arról kérdezzük, szerinte min múlik egy fotós sikere, a tudatosságon, vagy a véletlen szerencsén, egy mára szállóigévé vált mondatot idéz: „Rév Miklós bácsi – aki a Szabad Nép fotórovat-vezetője volt az ötvenes években – mondta, hogy csak a jó fotósnak van szerencséje. Ha az ember koncepció nélkül áll neki, tájékozatlanul, műveletlenül, barbár módon, annak nem sok eredménye lesz”.
Bár a World Press Photo pályázat esetében olykor előfordulhat egy-két meglepetés, az azért nagyjából előre kiszámítható, hogy mik lesznek az adott év slágerfotói: „A World Press-en többnyire olyan képek szoktak nyerni, amiket az előtte való évben húsz magazinnak a címlapján, vagy egy nagy történet másnapjának címlapjain azért láttunk. Az idén is voltak már olyan meghatározó események a japán földrengéstől elkezdve az arab világon végigsöprő, egyiptomi, líbiai társadalmi változásokig, amelyeknek a képeiről már az újság kinyitásakor biztosan lehet tudni, hogy na, ennek a képnek jövőre, a World Press díjazottjainak kihirdetésekor jó napot-tal fogok köszönni, mert régi ismerős. Tehát lehet tudni, hogy ezek jó eséllyel ott lesznek”.
A XXIX. Magyar Sajtófotó Kiállítás és a Magyar fotográfusok a világ élvonalában című kísérőtárlat május 8-ig tekinthető meg a Nemzeti Múzeumban.
