Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az ezo-boltban beszerzett szerencsekő hatása inkább hátrányos lesz, mint előnyös, a középkor mesterei (köztük Paracelsus, Roger Bacon és Aquinoi Szent Tamás) nem véletlenül készítették talizmánjaikat és sigillumaikat személyre szabottan – minden, amit az amulettekről tudni kell, harmadik rész.
Az első részben Jung farzsebben hordott emberkéjétől némi kulturális áttekintésig jutottunk. A másodikban a megfelelések tanáról, és a középkort megelőző sigillumokról, amulettekről és talizmánokról volt szó. Most a középkor sigillumaival folytatjuk.
Az asztrológiai talizmánok második csoportja a középkor folyamán, a 13. századtól terjedt el Európában. Bár elkészítésük meglehetősen bonyolult és időigényes munka volt, minden valamirevaló értelmiségi foglalkozott vele.
Ez alól még a papok – mindenfajta boszorkányság és mágia hivatásos ellenségei - sem voltak kivételek. A szerepkörök néha át is fedtek: Albertus Magnust például elsősorban okkult tudományokban való jártassága miatt tartja számon az utókor, a különböző talizmánokról, asztrológiai jelenségekről írt könyve pedig nagyobb érdeklődést keltett mint doktori pályafutása a párizsi és a kölni akadémián, vagy akár Regensburg püspökeként töltött évei.
Aquinoi Szent Tamás és Roger Bacon szintén nem csupán készített sigillumokat, hanem könyveket is írt ennek mikéntjéről, összességében tehát több ezer, különböző színvonalú forrásmunka maradt fenn a témáról Ezek egy része nem csupán az eredetei, latin változatban, hanem németül vagy angolul is hozzáférhető..
A sokoldalú Paracelsus
A középkor leghíresebb talizmánkészítője természetesen Theophrastus Paracelsus Bombastus von Hohenheim, a kor legkiemelkedőbb tudósa, alkimistája és orvosa volt. Az időnként boszorkánysággal is meggyanúsított professzor egyébként maga is egyházi embertől, Johannes Trithemius sponheimi apáttól tanult, aki a másik, sötét praktikákkal rágalmazott okkultistának, Cornelius Agrippanak is mestere volt.
Paracelsus gyógyítói eredményeit a mai orvostudomány is elismeri. Bár elsősorban légcső- és légúti megbetegedéseket kezelt, ő alkalmazott először eredményes gyógymódot a szifiliszre is. Terápiája során sigillumokat is használt: sorvadás, vesekő-és homok, fejfájás, stb. ellen védő amulettjeinek egy része máig fenn maradt, hét kötetes Arcchidoxis magica-jában pedig részletesen ismerteti az amulettek különböző fajtáit.
Albertus Magnushoz meg a többi középkori orvoshoz – és egyébként a mai asztrológusokhoz hasonlóan - Paracelsus is osztotta azt a nézetet, miszerint az emberi szervezet mikrokozmosza megfelel a világegyetem egy–egy szeletének, a kettőjük közötti kapcsolat pedig ún. „nyomatokon” – tehát színekben, formákban rejlő hasonlóság révén jön létre. Megfigyelései szerint a megfelelő konstellációk mellett azok karakterével rezonáló szent nevekkel, mágikus motívumokkal, szimbólumokkal díszített medál, a beteg nyakába akasztva kedvezően befolyásolta annak gyógyulását.
Bár még mindig tartalmaztak képi elemeket (pl. az invokált bolygóelv görög és római mitológiából ismerős megjelenítése, pl Vénusz istennő, Jupiter – Zeusz, stb), e középkori mágikus pecsétek absztraktabbak voltak az előző részben bemutatott társaiknáll. Mint a rajtuk látható, számokat vagy héber betűket, esetleg a kettő kombinációját tartalmazó mágikus négyzetek is tanúsítják, a zsidó kabbalisztika még keresztény és muzulmán készítőikre is nagy hatást gyakorolt.
A személyre szóló szerencsekő
Nem hiányozhattak róluk a kölönböző drágakövek, fédrágakövek sem, hiszen nemcsak az európai misztikusok, hanem a világ minden táján osztják azt a hiedelmet, miszerint a drágakövek és a nemesfémek közvetítik a legtisztábban z őket uraló bolygók energiáit.
A mostani gyakorlattal ellentétben, amikor bármelyik ezoterikus boltból beszerezhetjük Nap–jegyünk szerint állítólag nekünk való, a valóságban sokszor inkább hátrányos befolyást gyakorló ásványt, a középkori asztrológusok nagy gondot fordítottak a személyre szóló szerencsekő kiválasztására.
Ennek valóban összhangban kellett lenni majdani tulajdonosa temperamentumával, amint a képletében döntő szerepet játszó bolygókkal is. A fekete ónixot pl. hiába rendeli a Bakhoz az asztrológiai hagyomány, egyetlen, a szakmájához valamit is konyító sigillum készítő sem ajánlotta volna olyan Bak szülöttnek, akinek Szaturnusza (a jegy uralkodó bolygója) rosszul állt az illető képletében. S bár a Bak homlokegyenest ellentétes tulajdonságokat képvisel a vele szemben álló Rákkal, ha valakinek mondjuk Rák 1, 2, 10, 12, 28, 29 fokon állt a Napja, Vénusza vagy Jupitere, kimondottan ajánlatos volt számára fehér ónixot hordani. Ha ebbe még egy kis Vénusz alakot is belefaragtak, az illető ellenállhatatlanná vált a szerelemben.
Nem minden szerencsekövet lehetett azonban folyamatosan hordani. Viktória királynő gyönyörű krizopráz gyűrűje állítólag szép sikereket hozott neki vállalkozásban, erősítette látását, gondoskodott lelki egyensúlyáról, tengeri útjain biztonságáról, sőt hatására talpraesettebbé is vált – de csak akkor ölthette magára, amikor a Hold a Bikában vagy a Rákban járt. A tehetősebbeknek természetesen nem okozott problémát mefelelő szerencseékszert csináltatni akár a hét minden napjára is.
A kövekhez egy-egy pecsét, mai szemmel titokzatosnak tűnő ábra is tartozott, amit belekarcoltak a felhasznált anyagba. Az ásványoknak titkos nevük is volt, a szenvedélyesség, győzelem, erő jelképének számító rubiné pl. a Der-gab-l, a zafíré, a maradndóság, lelki béke, barátság kövéé a Troo–av–al, a tisztátalan gondolatokat elűző, villámlástól és mindenfajta ördögi hatástól védő gránáté A-hu–cal és még sorolhatnánk. A kő energiapotenciáljának aktiválásához tulajdonosának többször – rubin esetében pl. kilencszer – kellett elmondania a titkos nevet, miközben gondolatait a becses ásványra összpontosította.
Az amulett vagy talizmán alapanyagának szintén rezonálnia kellett az adott bolygó karakterével: a jótékony Nap erőket aktiválóhoz pl. aranyat, a Holdhoz ezüstöt, a Marshoz vasat használtak.
A megfelelő időpont
Bár a fentebbi alkotóelemek összeválogatása sem volt egyszerű, a nagy mű elkészítése még több macerával járt. Működőképes varázstárgyat ugyanis csak a megfelelő bolygóhatások mellett lehetett készítni. Egy, szerelmi sikereket vonzó Vénusz talizmánt pl. nem volt elég pénteken, Vénusz napján elkészíteni. Ha a középkori mester valóban igényes munkát akart végezni, még azt is ki kellett várnia, amíg a Jupiter saját jegyében, a Halakban együtt áll az ott különösen harmonikusan ható Vénusszal, és kizárólag az égitest órájában dolgozhatott. Ez utóbbi időpont naponta változik, asztrológiai módszerekkel számítható ki.
Ha végre össze is jöttek a kedvező feltételek, ugyancsak igyekeznie kellett, hiszen ha kifutott a Vénusz számára „kiszabott” órából, legközelebb csak a következő pénteken, szintén a bolygóhoz tartozó időpontban foghatott hozzá. Ha valóban peches volt, ez alatt az idő alatt maga a Jupiter is kigördült a Halakból (mert pl. épp a jegy legvégén tartózkodott), neki pedig további 12 évig kellett böjtölnie a bolygó óriás visszatértét.
Aki belejött a gravírozásba (mert a különböző négyzeteket, bolygó és- szellempecsétek, bolygók, csillagképek grafikus karaktereit, és más ábrákat bele kellett karcolni a fémlemezbe) állítólag könnyen megoldotta a feladatot. A gyakorlatban azonban neki is meg kellett birkóznia az anyagok természetéből adódó kihívásokkal – hiszen vassal pl. sokkal nehezebb volt dolgozni mint egy réz - vagy cink lemezzel.
• Az amulettek mágikus ereje
• Amulettek, talizmánok és Jung embere a farzsebben
