Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
„Amikor egy hangszer elhangolódik, nem dobjuk ki, hanem finoman, szakszerűen újrahangoljuk. Ilyen skizofréniával élni” – mondja Oravetz Dániel. A Dívány Adj Arcot interjúsorozatának következő részében egy olyan mentális betegség a témánk, amelyről kevesen beszének érintettként. Dániel ez alól kivétel.
Oravetz Dániel festőművész, emellett jelenleg egy veszprémi galéria-kávézó művészeti vezetője. Kilenc évvel ezelőtt szerzőtársával írt önsegítő könyvet, melyért több szakmai kitüntetésben részesült. A könyv a skizofréniáról szól, Dani ugyanis ezzel a betegséggel él immár több mint 20 éve. Adj Arcot című interjúsorozatunk vendégeként elmesélte történetét, hogy ezzel segítsen az érintett embereknek, szavai azonban – ahogyan könyvében is – nem csak sorstársai számára közvetítik a remény sugarát, mindenki számára erőt adnak.
Mikor és hogyan szembesültél a diagnózissal?
A mai napig emlékszem arra az időszakra. A diagnózisom egy hosszabb terápiás folyamat eredménye volt, mégis sokkolóan hatott rám, szinte leforrázott, amikor kimondta az akkori kezelőorvosom, hogy a skizofrénia egy ágával kell együtt élnem a továbbiakban. Ez abban az időszakban történt, amikor a társadalomban még a pszichológus szó is rémisztőnek hatott, nemhogy a pszichiáter. Ebből a szempontból mára sokat fejlődött a valóságunk, a stigmatizáció (megbélyegzés - a szerk.) elleni küzdelem nem volt hiábavaló, ugyanakkor tőlünk nyugatabbra ebben is fényévekkel előttünk járnak.
Megannyi külföldön élő barátom számolt be arról, hogy ott nem az a ciki, ha pszichológushoz jársz, hanem az, ha ezt a fejlődési és önismereti utat kihagyod az életedből.
Hogyan változtatta ez meg az életedet – mi volt veled akkoriban és közvetlenül azután?
Ez egy nagyon régi történet – 2003-at írtunk, amikor lecsapott rám a betegség. Alapjaiban rengette meg az életemet, meg kellett tanulnom felállni a mélypontról. Mára elmondhatom, hogy tanított is sokat az életről, az emberekről és saját magamról. Nemrégiben Pápán nyílt egy kiállítás egy lelki kihívással élő alkotó képeiből, illetve sajátos nevelési igényű gyermekek alkotásaiból „Elhangolódás” címmel – én a kerekasztal-beszélgetés vendége voltam. Nagyon megfogott az „elhangolódás” kifejezés, mert visszaadja a skizofrénia mint betegség lényegét. Amikor egy hangszer elhangolódik, nem dobjuk el, nem dobjuk ki, nem válunk meg tőle, hanem szépen, finoman, szakszerűen visszahangoljuk az optimális hangzásra.
Ezt kellene tennünk nekünk is egymással. Hiszem, hogy a lelki kihívásokkal élők bizonyos értelemben egytől egyig teherhordói társadalmunknak.Bízom abban, hogy eljön a nap, amikor az emberek rádöbbenek, hogy
egyikünk sem lehet önfeledten boldog, ha bármelyikünk boldogtalannak érzi magát közösségünkben.
Tapasztalatból tudom, hogy egy mentális betegség sem csak az érintett egyén problémája, sokkal inkább az adott család vagy emberi közösség problémáinak kicsúcsosodása, amely adott esetben betegség formájában ölt testet. Ezért is gondolom, hogy itt a „szedd össze magad fiam” és az „ez nem az én problémám” kijelentések nagyon kevesek a mentális kihívások megoldásához. Feltétel nélküli elfogadásra és szeretetre van szükség, és nem utolsósorban összefogásra.
Milyen utat jártál be azóta?
Ha visszatekintek az elmúlt huszonkét évre, töménytelen küzdelmet, fájdalmat, de megannyi örömöt és felemelő pillanatot is látok. Ez a betegség sem fekete vagy fehér, sőt! Színes, mint a szivárvány.
Nekem sokat segített, s mind a mai napig sokat segít az életem minden területén „az apró lépések taktikája”.
Azért hiszek ebben, mert megtapasztaltam, hogy hosszú távon csak ez működik hatékonyan az én életemben. Ez a stratégia segített nekem túlélni az emberhez méltatlan állapotokat, felállni és folytatni vagy újrakezdeni életem olykor rögös, sokszor mégis felemelő útját.
Ami a betegséggel való küzdelem gyakorlati részét illeti, az elmúlt több mint két évtizedben túl vagyok több kórházi kezelésen is, de, hála az Örökkévalónak, sokszor megadatott hosszabb egyensúlyban megélt időszak is.
Ma már felismerem az első árulkodó jelekből, ha megbillen a lelki állapotom. Ilyenkor segítőimhez fordulok. Az integratív szemléletben hiszek, ugyanis szerintem az európai klasszikus értelemben vett orvoslást nagyban segíthetik az alternatív gyógyulási utak. Nekem személy szerint sokat segített a pszichiáterem mellett a pszichológusom és a kineziológusom is. Ugyanakkor rendszeresen konzultálok a szakmai dolgaimról a coachommal, illetve szinte napi szinten meditálok, foglalkozom a lelkemmel.
Mi a legnehezebb ebben a betegségben, és van-e olyan dolog, ami – minden nehézsége ellenére – úgy érzed, hogy hozzád tett valamit?
A legnagyobb kihívás számomra a realitáskontroll elveszítése, annak újra visszaszerzése volt. Ide sorolnám azt a több, mint tíz éves időszakot is, amikor úgy kellett megbirkóznom a skizofrénia kihívásaival, hogy nem volt „betegségbelátásom”. Sajnos sok embernél így van ez, hogy nem néz szembe a valóság kegyetlen arcával és önmaga előtt sem ismeri be, hogy hiába vannak szép és felemelő részei ennek a fajta „elhangolódásnak”, valójában egy betegségről beszélünk. Esetemben életem egyik legnagyobb mélypontján jött meg az a fajta valóságérzet, hogy beteg ember vagyok. Mind a mai napig emlékszem a pillanatra, amikor egyik nap belenéztem a tükörbe – a saját szemembe – és beismertem magam előtt, hogy skizofrén vagyok.
Innen vált csak érdekessé az életem, mert attól kezdve, hogy szembe néztem a valósággal, el tudtam kezdeni változtatni az életemen.
Ma ugyan szerényen, csendesen élek, de annál boldogabban, és jó érzéssel tölt el a tudat, hogy a magam szintjén én vagyok az életem kapitánya. S ami jelentős paradigmaváltás volt nálam, és ezt nagyban a skizofrénia okozta kihívásnak köszönhetem, hogy ma már az egészségem van életem fókuszában, minden egyebet ennek rendelek alá. Egyensúlyban létezem, s jelen vagyok. Átadtam magamat a közösségnek bizonyos értelemben, ez lett a hobbim: a közösségépítés.
A másik jelentős dolog az életemben, amit ennek a betegségnek köszönhetek a művészet, azon belül is a festészet. Gyerekkori álmom volt, hogy festőművész legyek. Hát az Örökkévaló humorának köszönhetően ezt nem abban a formában tapasztalhattam meg, ahogy anno elképzeltem. Ugyanis terápiás jelleggel vehettem részt a veszprémi Horgony Alapítvány szervezésében egy jobbagyféltekés rajztanfolyamon, ahol megtapasztalhattam három nap alatt a művészet gyógyító erejét.
Ezt követően szeretteim javaslatára és támogatásával mestert kerestem magamnak. Így lettem a pápai születésű festőművész, Horváth Lajos tanítványa, aki mélységében tanított meg a festészet mesterségére. Hálával telt szívvel őrzőm egykori mesterem, Lajos emlékét, aki mindig eszembe jut, ha borongós eget látok…
Ő tanított meg az árnyékok és borús felhők szeretetére is többek között.
Jó érzés volt tanítványának lenni, mert amellett, hogy nagy tudású, sokrétű művész volt, s igaz olykor szigorú is, de annál nagyobb volt a szíve, s jó szándéka. Utólag, ha visszanézek a közösen megélt évekre, akkor tudatosan úgy vitt végig a művészet rejtelmein, hogy észrevétlenül terápiás jelleggel is belevitt művészeti utakba.
Van-e nehézség a terápiakövetésben, ebből a szempontból hullámzó-e az utad? Ha igen, ez mit jelent az életminőségedre vonatkozóan?
Valamennyi segítőmnek hálás vagyok betegségutamért. Szerencsére együttműködő személyiség vagyok. Így eddigi utam során szinte kivétel nélkül betartottam az orvosaim, a segítőim iránymutatásait, valamilyen égi csoda folytán még akkor is, amikor a korai időszakban nem volt betegségbelátásom.
Vannak-e olyan életmódbeli kötöttségek vagy lehetőségek, amelyek skizofréniával élve fontosak lehetnek, vagy neked fontosak?
Igen, abszolút vannak kötöttségeim, relatív szigorú szabályrendszer szerint élek. Ma már szeretem a kiszámíthatóbb élethelyzeteket, így a mindennapok egyensúlyára törekszem. Munka jellegű tevékenységeimet, is igyekszem mederben tartani, mindamellett, hogy a művészeti és közösségi szerepvállalásaimat is igyekszem megvalósítani. Ugyanakkor elengedhetetlen része lett az életemnek a mozgás és a természetben eltöltött minőségi idő.
Ha csak tehetem, ellátogatok a közeli Balaton-partra és örömmel fotózom néhány felemelő képet, amelyeket azután saját magam utómunkázom, és szeretettel osztom meg közösségi oldalaimon.
Amiért nagyon hálás vagyok, hogy már az alkotás mellett a kortárs alkotók segítése is életem részévé vált. Van Veszprémben egy aranyos kis művész kávézó, a neve: Kávé- és Teaház az Íródeákhoz. Itt, mint művészeti vezető szervezek kortárs kiállításokat havi rendszerességgel. Most éppen Federits Zsófia festőművész „Lelkem tükrei” című kiállítása látható nálunk a galériában, amelynek az „ART sparks galéria” – művész szikrák – nevet adtuk.
Önsegítő Kézikönyvet is írtál Mentőöv címmel a skizofréniáról az érintett emberek és hozzátartozóik számára. Mik a könyved legfőbb üzenetei?
Érdekes érzések jönnek elő belőlem, ahogy a „Mentőövet” említetted. Ezt a könyvet több mint tizenhárom év alatt írtam, szerzőtársammal együtt. Eleinte azt gondoltam, hogy ez a kézirat csak számomra lesz „Mentőöv”. Akkori pszichológusom javaslatára kezdtem el jegyzeteket készíteni arról, hogyan élek együtt a skizofrénia kihívásaival. Mire hogyan reagálok? Mivel hogyan sikerült megküzdenem? Mi hátráltat a betegséggel való együttélésben? S mi az, ami előre visz, ennek a kihívásnak az elfogadásában és a vele való együttélésben?
Néhány fontos elemet emelek most ki, azzal a céllal, hogy ha sorstársaim vagy hozzátartozóik olvassák ezeket a sorokat, adjon nekik kapaszkodót. Első körben a betegség jellegéből adódik, hogy
ha jönnek az első figyelmeztető jelek: álmatlanság, hallucinációk, erős szintű paranoia-szerű félelmek, már az első néhány nap után kezelőorvosomhoz fordulok segítségért.
Minél hamarabb kapok lelki értelemben támogatást, annál könnyebb megfogni egy-egy mélypont kialakulását. Másodrészt a napirend fontosságát emelném ki, amely nem csak nehéz időszakok esetén kulcsfontoságú, hanem az egyensúlyban megélt időszakok idején is. Azt hiszem ennek a betegségnek az egyik legjelentősebb tanítása a mindennapokban megélt tudatosság. Sohasem bízhatom el magamat, hogy végre túl vagyok rajta.
Olyan ez a kihívás, mintha az ember nagyon mély szakadékon úgy akarna átkelni, hogy kötéltáncolni kényszerül, s minden pillanatban meg kell őriznie lelki egyensúlyát. Ez sokszor a normál tudtaállapotú embertársainknak is nehéz, hát még nekünk, pszichés kihívásokkal élőknek.
Ennyi év távlatából visszatekintve mi a tapasztalatod: mik azok a dolgok, amik a leginkább segítenek, és mik a legnagyobb akadályok az utadon?
A legnagyobb segítség számomra az Örökkévalóba vetett hitem, illetve az a gondoskodás, amivel a családom, barátaim és segítőim körbe vesznek. Különösen hálás vagyok azért, hogy betegségem ellenére alkotó életet élhetek, tudom, érzem, élem, hogy a biztos hátország nélkül ez nem lenne lehetséges. A legnagyobb akadályokat számomra a külső negatív impulzusok jelentik. A jelenlegi krízis, ami világ szinten mindannyiunkat körbevesz. Érezni a közösségünkön az állandósult bizonytalanságot.
Sokszor azt érzem, ha nem fogunk össze emberiség szinten és nem fogjuk meg végre egymás kezét, akkor nem sok esélyünk lesz a változásra. Pedig ide jelentős változás kell az én hitem szerint, s nem elsősorban csak a fejekben, hanem sokkal inkább a szívekben kellene, hogy megtörténjen ez. Hiszen egónk korlátain túl egy csodás világ vár ránk, ahol megtapasztalhatjuk még itt ebben a földi dimenzióban, hogy milyen is az igazi „perpetum mobile”, a valódi örökmozgó.
Ugyanis az univerzumban egyetlen energia van, amit, ha megosztunk egymással, egyre több lesz belőle. Ezt úgy hívjuk: szeretet.
A szeretet az igazi örökmozgó, amely összeköthet bennünket, ha elég nyitottak és elfogadóak vagyunk hozzá. A szeretet közelebb vihet minket egymáshoz, a világunkat pedig a földi paradicsom irányába.
Hogy vagy most?
Köszönöm szépen a kérdést. Jólesik, most beszélgetni Veled, olyan mély és felemelő is egyben. Nagy utat tettünk meg együtt, ebben a néhány percben, amit itt a kávénkat szürcsölve megéltünk. Bízom abban, hogy sokaknak tudtunk betekintést adni a lelki kihívással élők világába, azon túl pedig egy olyan jövőbeli világba, ami ránk vár, ha egy picit elfogadóbbak leszünk egymással és önmagunkkal szemben is. S remélem, sortársaimnak is tudtunk adni néhány kapaszkodót, mert
ha csak egy ember élete élhetőbbé válik azért, mert olvasta a beszélgetésünket, már nem beszélgettünk hiába...
Van-e bármi, amit fontosnak tartanál elmondani, de nem kérdeztem rá?
Egy üzenetem van még a sorstársaim, így minden lelki kihívással, elhangolódva élő embertársam számára: SOHA NE ADD FEL!
Dani MENTŐÖV c. önsegítő kézikönyvéért 2017-ben megkapta az Ébredések Alapítvány Anti Stigma Díját és a Magyar Pszichiátriai Társaság Elnöki különdíját. Ha részletesebben is érdekel története, keress rá Kötéltánc című WHO Dokumentumfilmjére is.
Címlapfotó: Melczer Zsolt
Adj Arcot interjúsorozatunk előző részét ide kattintva olvashatod.
