Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Szilágyi Szabolcs nemcsak elismert fuvolaművész, de egy szimfonikus zenekar tagja, lelkiismeretes zenetanár, valamint már egy zeneelméleti kötet társszerzője is egyben. Interjúnkban arról is beszélgetünk vele, miért tartja zajszennyezésnek a mai könnyűzenét metálőrültként, és hogyan készített neki személyre szabott fuvolát egy amerikai manufaktúra.
Szilágyi Szabolccsal a Concerto Budapest Zeneházban, az együttes otthonában találkozunk: próba előtt, nem sokkal külföldi utazását megelőzően szakított időt a beszélgetésünkre. Hogy mennyire be van táblázva időbeosztása, az abból is kiderül, hogy a húsvét előtti délelőtt után legközelebb a hónap végén tudott volna ránk időt szakítani, addig ugyanis lefoglalják szerteágazó teendői. Hiba lenne ugyanakkor azt hinni, hogy csak a komolyzene nagy kérdéseiről lehet vele beszélgetni: ahogy életpályája sokfelé ágazott, úgy érdeklődése is igen sokrétű.
Fuvolaművészként szólókoncerteket ad, de a Concerto Budapest tagjaként zenekari zenész is. Mindemellett zeneiskolai tanár, de Czeloth-Csetényi Gyulával közösen nemrég egy igen vaskos könyvet is írt, A magyar fuvolázás elmúlt kétszáz éve és európai beágyazódása címmel. Hogyan alakult ilyen gazdagon rétegzetté pályája?
A zeneművészeti egyetem felvételijére a legtöbben a művészi pálya elérésének igényével indulnak el: a diploma megszerzése után, már az egyetemi évek alatt lehetőségünk van próbajátékokon részt venni. Én 1995-ben tettem sikeres próbajátékot a Concerto Budapestben:
akkoriban kevésbé volt jellemző az, hogy nemzetközi próbajátékról is lehet szó, de ma már Magyarországon is erről beszélhetünk.
Ez nagyon erős szelekciót jelent a művészi pályán való elindulásban. Nekem így indult a művészi pályám, az egyetemi tanulmányok alatt ugyanakkor lehet tanári diplomát is szerezni, sőt van, aki csak ezt tartja célként maga előtt, ami nagyon szép feladat.
Egy zenésznek még ma is jobb több lábon állni: annak, hogy tanítok, a mai napig van egy ilyen aspektusa is, de ahogyan telnek az évek, született egy olyan igény is, hogy a megszerzett tudást valamilyen formában átadjam. Én Soroksáron élek, a zenekarba kerülésem után öt évvel megkeresett az ottani zeneiskola akkori igazgatója. Akkor nem tanítottam sehol, rengeteget turnéztam, ami elméletileg nem ideális a folyamatos tanári munkában, bár én ezzel nem értek egyet.
A rendszeresség fontos, de az, hogy a tanár milyen hatást gyakorol a gyerekre, mennyire ad hiteles impulzusokat, legalább ennyire fontos.
Az én tanáraim zenekari zenészek voltak, kórusokkal, külföldi szólistákkal dolgoztak, turnéztak, hanglemezfelvételeik voltak: ezek speciális időbeosztást igénylő feladatok. Amikor viszont az órákra visszatértek, olyan élményekkel lettem én is gazdagabb azáltal, hogy kikkel dolgoztak, hol jártak, milyen darabokat adtak elő, ami engem kimondottan érdekeltté tett, és rendkívül motivált. Ez nagyon színes pálya tud lenni, én nem hiszek a monotonitásban.
Tehát ha a fuvolatanár menő, az inspirálja a diákot?
Vannak pozitív visszacsatolások, a könyvet például sok szülő kérte, hogy dedikáljam a családnak vagy a gyerekeknek, de ezek a látványos megnyilvánulások felszínesek lehetnek. Tartalomként, létélményként kell megjelennie a művészi létnek a tanári pályában. Az utóbbi években a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karán is tanítok már fuvola főtárgyat, ott, ha nem is elvárás, de más fényben jelenik meg az, hogy milyen szakmai tevékenységet folytat az oktató.
Térjünk még vissza a 28 évhez a Concerto Budapest kapcsán. Mennyire általános a magyar komolyzenében az ilyen hosszan tartó hűség?
Én nehezen mentem volna innen el, bár a zenekar múltja helyenként igen zaklatott volt. Úgy éreztem, jobb egy közösséghez tartozni. Voltak megkeresések, és volt olyan is, hogy egy picit hűtlen voltam, de akkor sem gondoltam, hogy el kellene hagynom az együttest, amikor válságidőszakot éltünk meg.
Azt szeretném, hogy ahol tevékenykedek, ott a legmagasabb színvonalú művészi munka elősegítéséhez én is hozzá tudjak járulni.
28 év alatt a közönség számára is érzékelhetően nagy utat tett meg a zenekar, ma egyike a legjelentősebb magyar szimfonikus zenekaroknak. Ennek jó a részese lenni.
Amiről eddig beszélgettünk, az is illusztrálja, hogy nem kedveli a monotóniát, de közben még létrehozta a Budapesti Fuvola Akadémiát is mesterkurzusokkal, koncertekkel, előadásokkal, és rendszeresen lép fel külföldön is…
Az utóbbi évtizedben felgyorsultak az események az életemben. Magyarországon dolgozom, itt van az egzisztenciám, de fontos kapcsolatom van a külföldi fuvolaiskolákkal. Minden idők legnagyobb fuvolásának, Sir James Galway tanítványának mondhatom magam.
Ezt nagyon kevés ember mondhatja el magáról a világon.
Amikor főiskolásként a fejünkbe vettük, hogy találkozni akarunk vele, meg akarjuk tudni a titkát, az teljesen elképzelhetetlennek tűnt a vasfüggöny utáni időszakban. A menedzserirodák kapkodtak utána, úgy tele volt a naptára, hogy válogatott a fellépések közül. Ötvenes éveiben azonban fontosnak tartotta, hogy a megszerzett tudást évről évre átadja mesterkurzusokon. Ennek azonban horribilis ára volt, színpadra kerülni pedig még nehezebb volt. Társszerzőmnek és édesapjának nagy szerepe volt abban, hogy Galway egyfajta magyar kapcsolatot hozott létre: a menedzserirodákat megkerülve a Magyar Fuvolás Társaság vendégül fogadta egy bálon harminc éve. Én ekkor Londonban tanultam, de később a Concerto Budapesttel fellépett két telt házas koncerten.
Amikor először vettem részt mesterkurzusán, úgy éreztem, nagyon kritikus hangnemet ütött meg velem a mester, de boldog voltam, úgy éreztem, ezt az élményt már nem veheti el senki tőlem.
Ő másként élte meg, mert amikor véget ért az ötven perc, gyakorlatilag letegeződtünk.
Ezt kevés ember élhette meg: ma már az angol lovagrend tagja, megilleti a Sir James elnevezés, de mi Jimmyként szólhatunk hozzá. Lassan harminc éve tart ez az együttműködés, az első fellépés után személyesen hívott vissza a következő kurzusára, személyesen ajánlott darabokat, a kiválasztott emberrel mutatta be a műveket a kurzus résztvevőinek. Később három alkalommal voltam a fesztiváljának művészvendége is.
Laikus szemmel ehhez hasonló megtiszteltetésnek tűnik az is, hogy az amerikai fuvolamanufaktúra, a Wm. S. Haynes megkereste önt, és felajánlotta az együttműködést, hogy személyre szabott hangszert készít önnek, abszolút saját igényei alapján. Milyen értéket képvisel ez a hangszer?
Fogalmazzunk úgy, hogy régebben ez egy garzonlakás ára volt. A Haynes egy külön téma – amiről akár könyvet is lehetne írni. A 19. század végéig a fuvolakészítés Európában zajlott, ekkortól azonban sok művész emigrált az Egyesült Államokba. Elindult egy polgárosodási folyamat, aminek egyik legfontosabb jele volt, hogy a helyi közösségek szimfonikus zenekarokat, illetve először kamaraformációkat alapítottak. Akkora volt a verseny, hogy a legjobb európai játékosokat invitálták meg ezekbe. 1888-ban egy bostoni ötvöst kért fel egy német művész, hogy fuvolát építsenek neki: ezzel a pillanattal az európai fuvolafejlesztés, részben a világégéseknek köszönhetően, gyakorlatilag megszűnt. Ma már előtérben vannak az amerikai hangszerek, illetve a japánok, Magyarországon az utóbbiak voltak évtizedekig meghatározók.
Az amerikai hangszerépítés sokáig el volt zárva a magyar fuvolaszakmától, olyan erős volt a japán vonal, és olyan keveset tudtunk az amerikaiakról.
Az, hogy a Haynes eljutott hozzám, részben szintén Sir James Galwaynek köszönhető – a legjobb fuvola, amit valaha próbáltam, az ő Haynese volt, amihez hozzá is juthattam volna, de nem volt meg akkor ehhez az anyagi lehetőségem, illetve nem is volt szimpatikus az út. Kíváncsi voltam inkább arra, fel lehet-e kelteni Magyarországról annyira egy amerikai gyártó érdeklődését, hogy felajánlja a lehetőséget: épít nekem egy olyan fuvolát, amilyet szeretnék.
Mit jelent önnek ez a hangszer?
Az első Galway-fesztiválos koncertem után már felajánlották a lehetőséget, de sajnos hét évbe telt, mire nyélbe tudtuk ütni. Voltak elképzeléseim, de nem akartam kompromisszumos megoldásba belemenni.
Engem megbabonáz ez a tudat, egész máshogy játszom a Haynes-fuvolámon, mint a többi hangszeren.
Nagyon szeretek zenekarban játszani, de erre nem igazán alkalmas ez a fuvola: szólóprojektjeimhez használom.
A kelet-európai régióban is egyre többen használnak ilyen személyre szabott hangszert, amelyet kézzel készítenek, kifejezetten azokkal a paraméterekkel, amit a tulajdonos kér. A hangszer egyszeri és megismételhetetlen. Ha elolvassa az ember azt a kézzel írott névsort, amelyen azok szerepelnek, akik ilyen fuvolán játszottak, azt érzi, hogy nem egy rossz érzés ide csöppenni. Magyarországon nekem van egyedül ilyen személyre szabott fuvolám.
Hány hangszere van?
Nekem tulajdonképpen ez az egy, a zenekarral együtt három, és sokáig piccolóztam is, úgyhogy van egy piccolóm. Gyűjteném a fuvolákat, de még antik hangszerek esetén is jelentős ennek a költsége.
Térjünk vissza a tanításra: hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy nehéz komolyzenével megszólítani a fiatalokat, amikor mindennapjaik a leegyszerűsített, 95 százalékban elektronikus zenei alapokon nyugvó, előemésztett zenék világában zajlanak. Mennyire látja ezt zenetanárként?
Én nagyon sokáig metálőrült voltam, aki hobbiból fuvolázik, hogy valamit csináljon.
Ha lehetett volna, akkor nekem is metálzenekarom lett volna, bár később az alternatív zenei mozgalmak is érdekeltek.
Akkor is kacérkodtam a gondolattal, hogy valami mást kellene csinálnom, amikor már zenészként az első turnémon olyan helyszíneken léptünk fel, ahol előtte korábban a Pantera. Olyan áhítattal játszottam az operát aznap, meg voltam babonázva, hogy pár hónappal azelőtt a Pantera lépett fel ott. Amikor Angliában tanultam, sok rockkoncerten vettem részt, tehát fontosnak tartom a könnyűzenét.
De szülő vagyok, és az egyetemista fiammal nagy vitáink vannak. Bár sok műfajt hallgat, akad köztük olyan, ami a könnyen emészthető, elektronikus, általam zajszennyezésnek nevezett zenékhez tartozik. Fontosnak tartom azonban, hogy az ő generációja is megélje a saját élményeit, hiszen valószínű, hogy
a mi szüleink hippigenerációja meg a mi zenei ízlésünkkel állt hadilábon, ugyanakkor a mai zenében klasszikusan nem értelmezhető anyagok vesznek minket körbe.
Azt is el kell mondanom, hogy van olyan progresszív metálzenekar, ami szerintem ma meghaladja ezt a szerkesztésmódot, amiben gondolkozunk, felettünk vannak. Az Animals as Leaders nevű amerikai metálformációra gondolok. A zenekarunkban van még pár metálrajongó, szoktunk erről beszélni. Rengeteg videó van a YouTube-on, az időnk azonban kevés arra, hogy ezzel foglalkozzunk, de olyan sorok, részelemek, pengetési technikák vannak a zenéjükben, ami messze meghaladja a klasszikus könnyűzenét.
Azon kell elgondolkodnunk ma nekünk, komolyzenészeknek, hogy
lehet-e, szabad-e, érdemes-e ugyanazokkal a kulcsokkal utat nyitnunk a fiataloknak a komolyzene felé, amelyekkel mi a hetvenes-nyolcvanas években találkoztunk. Az én válaszom egyértelműen nem,
de kérek még egy kis időt, hogy a megoldókulcsot megtaláljam. Magyarországon igen élénk, bár véleményem szerint elavult az a gondolkodás, hogy a fiatalokat be kell szoktatni a komolyzenei koncertekre, legyen érdekes a műsor, játsszunk filmzenéket. Érezzük is azt, hogy ez nem megoldás, de nem csak a mi dolgunk lenne megtalálni a megoldást.
Az 1830-as években Londonban minden tizedik ember fuvolázott. A társadalomba ágyazódott be ez: így talán most sem a magyar komolyzenészeknek kellene kampányt folytatni ezért. Megértem az útkeresést, de a társadalomnak nagyobb felelőssége van abban, hogy kreatívan álljon hozzá ezekhez a folyamatokhoz. A sport most nagyon előtérbe került, van elszívó hatása, pedig
a zene is rengeteg képességet és készséget fejleszt, folyamatok, rendszerek megértéséhez és azokban való működéshez segít hozzá.
Jelenleg nem aknázzuk ki a lehetőségét annak, ami a zeneoktatásban megvan.
Végezetül beszéljünk még a könyvről: hogyan született meg?
Társszerzőmmel együtt jártunk a főiskolára, messziről tartjuk napi szinten a kapcsolatot az interneten. Ő blogot vezet a fuvolázással kapcsolatosan, nekem pedig ott a Budapesti Fuvola Akadémia, ami koncerteket, kurzusokat szervez, egyfajta köldökzsinór a magyar fuvolaművészek és a külföld közt. Ez a két alapja van a könyvnek, illetve a harmadik az, hogy a külföldi fellépésem kapcsán sokan keresték rajtam a lemezt, ami sokáig nem volt. A zenekar mellett nem volt idő erre a művészi ambícióra, de a Galway-fellépések kapcsán felmerült rá az igény.
Bartók Béla és Dohnányi Ernő műveiből készítettem el: azt vettem észre, hogy általam nagyra becsült, kiváló művészek, akár magyarok, akár külföldiek, rendre olyan lemezeket készítenek, amelyek koncepcióját vagy a lemezkiadó erőltette rájuk, vagy valami hiányzott belőlük. Én olyat akartam készíteni, ami komplett egész.
Megkerestem Kusz Veronikát, aki elsőrangú Dohnányi-szakértő: szerettem volna a lemez mellé egy esszét is Bartókról és Dohnányiról, hogy miért ezeket a darabokat használjuk, és nekik milyen volt a kapcsolatuk.
Az esszét sok helyen jelentettük meg, külföldön is, önálló életre is kelt, mert a Gramofon magazin beválogatta a 26 éves antológiájába.
Észrevettük, hogy egy művészek és szakemberek tollából született munkára igény van: Gyula fuvolatörténeti blogja sok történeti témát érint, és szakértőket is hívtunk a könyvhöz. A magyar fuvolázás sok területe foltokban volt feldolgozva, hiányosan, ettől is hiánypótló a kötet.
