Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Akár állatsimogatókba, akár állatkertekbe vagy vadasparkokba megyünk a gyerekkel, mindenhol be kell tartani bizonyos szabályokat. Amellett, hogy nekünk, embereknek az élőlények közelsége hatalmas élmény, oda kell figyelnünk az állatok jóllétére is.
Egyikünk sem úgy jön a világra, hogy ismeri a gyengéd bánásmódot, a felelős állattartás szabályait. Teljesen érthető, hogy egy kisgyerek magától nem érti, miért ne nyúzza a macskát, vagy húzza a kutya fülét. Ugyanígy ha más állatok közé visszük, számára az a természetes, hogy megfogja, megpuszilja, piszkálja őket, minden érzékszervével igyekszik tapasztalatokat gyűjteni. Nekünk, szülőknek, az a feladatunk, hogy ezekben a helyzetekben ott legyünk, és a gyerek életkorának megfelelő módon folyamatosan visszajelezzünk arról, mit szabad, és mit nem. Ez érvényes az otthon tartott kedvencekre és az állatkerti élőlényekre egyaránt. És nem, nem elég egyszer elmondani.
Ha valóban felelős állattartót és együttérző embert szeretnénk nevelni, akkor ez a fajta oktatás egészen addig folyamatos marad, amíg a gyerek már magától kedvesen bánik az állatokkal, és képes tekintettel lenni az igényeikre, illetve betartani a szabályokat. Amíg ez a pont nem érkezett el, ne hagyjuk felügyelet nélkül semmilyen élőlénnyel. Az állatsimogatókban, parkokban legtöbbször a személyzet szól, ha valaki kéretlenül eteti vagy dögönyözi az állatokat, de ők sem lehetnek egyszerre több helyen, vannak helyzetek, amelyek elkerülik az ő figyelmüket is. Ilyenkor pedig sérülések vagy akár tragédiák is történhetnek.
A földhöz csapott szurikáta az állatkertben
Három évvel ezelőtt tavasszal ez a hír borzolta a kedélyeket: egy ötödikes fiú földhöz vágott egy vemhes szurikátát a Kecskeméti Vadaskertben. Szó sem volt szándékos kegyetlenségről: a fiú azzal sértett szabályt, hogy a figyelmeztető tábla ellenére benyúlt az állat élőhelyére. A szurikáta erre harapással reagált, mire a fiú ösztönös mozdulattal próbált szabadulni a fájdalomtól. Ám ettől az apró állat a földre esett, és elpusztult. Elképesztő indulatok szabadultak el az eset kapcsán, voltak, akik a fiú börtönbe zárását, sőt halálát kívánták, mások az állatsimogatót hibáztatták. Mindeközben a valóságban nagyon nehéz megfelelően elszeparálni minden egyes állatot a látogatóktól, hiszen épp a közvetlen kapcsolat az, ami az igazi élményt nyújtja, s egy osztályfőnöktől vagy vadasparki igazgatótól is nehéz elvárni, hogy minden olyan helyzetnél jelen legyen, ahol a gyermeki kíváncsiság erősebbé válik a szabálykövetésnél.
Az állatokkal való bánásmód megtanulása elengedhetetlen
Ha valamire jó volt ez a történet, az az, hogy felhívja a figyelmet az emberi és állati viselkedés kapcsolatára. Az állatok ösztönös lények, ha fenyegetve érzik magukat, akár támadhatnak is. Ezt azonban bizonyos – jellemzően kisebb termetű, cuki, mesében ártalmatlannak feltüntetett – állatok esetében egyszerűen nem hisszük el. Nemcsak gyerekek, de felnőttek is folyamatosan megszegik a szabályokat, benyúlnak, bemennek, etetnek akkor is, ha azt egyértelműen tiltja a hely szabályzata, és erről táblákat is kihelyeztek. Hogy mennyire nem vagyunk képesek józan ésszel gondolkodni, azt jól mutatja a vízimadarak etetése. Hiába mondják el minden évben, hogy a pékáruval, de még a fajnak való táplálékkal történő csalogatás, etetés is a madarak pusztulását okozza. Egyszerűen nem vagyunk hajlandóak megérteni és betartani ezt a szabályt. Az állatkerti balesetek emberi sérültjei is jellemzően felnőttek, akik puszit akarnak adni az oroszlánnak, és pereccel kínálják a medvét. Ezek után milyen jogon várjuk el a gyerekektől, hogy felelősebben viselkedjenek nálunk? Egyetlen megoldás van, ha az állatokat és az embereket is szeretjük: a folyamatos nevelés, oktatás és a példamutatás.
Te légy a jó példa a gyerek számára az állatkertben
Azaz nekünk, szülőknek kell elsősorban ismernünk és betartanunk az állatkerti, vadasparki szabályokat, majd ezeket átadni a gyerekeknek. Nekünk kell szólni, amikor a fiunk vagy lányunk túlzott erővel nyúl az állathoz a simogatóban, és megmutatni, milyen mozdulatok azok, amelyek nem ártanak. Tájékozódjunk még otthon arról, melyik állat mitől fél, mit szeret, mik a szokásai, hogy erről tudjunk mesélni. Beszélgessünk arról, hogy a simogatott nyuszi egy idő után miért szeretne egy kicsit elbújni a vackában, és egyedül lenni. Miért kell ezt hagynunk? Gondolkodjunk el azon, szereti-e a kiskecske, ha kergetik, vagy inkább félelmet él át? Fel szabad-e emelni egy újszülött állatot? Jót tesz-e az állatkerti kismajomnak, ha banánt nyomunk a kezébe, miközben ki van írva, hogy etetni tilos? Lehet, hogy ez felborítja a szakértők által összeállított etetési rendet, vagy cukorbetegséget okozhat a gyűrűsfarkú makiknál? Elképzelhető, hogy a rácsok minket is védenek a harapástól, karmolástól? Még az is lehet, hogy az állatok, akiket oly vehemensen védünk, ha kommentekről van szó, nem a számunkra kihelyezett „játékok”, akiket mindenáron oda kell csalogatni? Gondoljuk át ezeket, és tegyünk azért folyamatosan, hogy az állatsimogatás, a közelség mindenkinek nagyszerű élmény legyen. Rajtunk, szülőkön múlik, megtanítjuk-e erre a jövő generációját.
