A szigorú nemiszerep-elvárások nemcsak a nőket sújtják a társadalomban, hanem a férfiakat is. Katonadolog – hallják kis koruktól fogva, amikor valami bajuk van. Így hamar elsajátítják, hogy az igazi férfi kemény, hallgatag, a tettek embere. Sokan később sem tanulnak meg segítséget kérni vagy kifejezni az érzéseiket, pláne a szomorúságukat. Ha pedig mégis, akkor komoly előítéletekkel kell szembenézniük.
Holott az érzelmek megélése és kimutatása rendkívül egészséges, a sérülékenység felvállalása pedig elősegíti mások odafordulását, az őszinte kapcsolódást. Ennek ellenére a férfiak sírását manapság is hajlamosak rossz szemmel nézni az emberek: nőiesnek, buzisnak, alacsonyabb rendűnek tartják, a gyengeség jelének. Vannak olyan helyzetek, amelyek kivételt jelentenek? Ennek a kérdésnek járt utána Heather J. MacArthur, a New York-i Hamilton College adjunktusa. Tanulmányát a PsyPost összefoglalója alapján mutatjuk be.
Egy tűzoltó annyira férfias, hogy még a sírás is belefér
Első kutatásába 250 egyetemistát vont be MacArthur. A résztvevőket random módon osztotta csoportokba az alapján, hogy ugyanannak a történetnek melyik verzióját fogják olvasni. A szöveg arról szólt, hogy egy fehér felnőtt sírni kezd egy gyerek testi sérülései láttán. Az egyik változatban a szereplő férfi tűzoltó, a másikban férfi ápoló, a harmadikban női tűzoltó, a negyedikben női ápoló volt. A személyeknek azt kellett értékelni, hogy a főhős mennyire férfias/nőies, az érzelmei mennyire illeszkednek az adott szituációhoz, mentálisan mennyire erős, illetve mennyire lehet jó a munkájában, mennyire tisztelhetik a kollégái.
Míg a női tűzoltók és a női ápolók pontozásában nem mutatkozott különbség, addig a férfi tűzoltók számottevően pozitívabb véleményeket váltottak ki, mint a férfi ápolók. A résztvevők azt gondolták, hogy a tűzoltó férfiak érzelmei adekvátabbak, amikor sírnak, ők maguk erősebbek, és a munkahelyi státuszuk is magasabb, mint az ápolóknak. Kiderült, hogy a mediáló tényező a maszkulinitás észlelt szintje volt: azoktól fogadták el jobban a sírást, akiket alapból férfiasabbnak láttak, mintha a maszkulinabb közeg enyhítene valamit a nemiszerep-elvárás megszegésével járó rosszalláson.
Az sem mindegy, hogy mit sportolsz
A második kutatásában MacArthur arra volt kíváncsi, hogy versenysportok esetében a fentiekhez hasonló eredményt kap-e. Ezúttal 192 résztvevő olvasott rövid történetet egy elvesztett versenyről, amit megkönnyezett a fehér sportoló, aki vagy női súlyemelő, női műkorcsolyázó, férfi súlyemelő vagy férfi műkorcsolyázó volt. Az első vizsgálat tanulságaival egybecsengő módon, a személyek minél maszkulinabbnak érzékelték a férfi szereplőt, annál pozitívabban értékelték érzelmi adekvátság, illetve mentális erő szempontjából. Amikor arról kérdezték őket, hogy ők maguk mennyire fejeznének ki hasonló érzelmeket az adott szituációban, akkor a súlyemelőről és a műkorcsolyázóról olvasó nők körülbelül ugyanannyi arányban mondták, hogy ők is sírnának, azok közül a férfiak közül azonban, akik a műkorcsolyázó férfi történetével találkoztak, szignifikánsan kevesebben gondolták úgy, hogy ők is sírnának, mint a súlyemelő férfi történetét olvasó férfiak.
Rés a pajzson?
Kutatásai alapján MacArthur arra következtet, hogy a maszkulin férfiaknak nagyobb terük van arra, hogy sírjanak. Előfordulhat, hogy ők lennének azok, akik kiállásukkal fokozatosan meg tudnák változtatni az igazi férfiakról szóló, igencsak szűkre szabott elképzeléseket. Ugyanakkor minél jobban átveszi és megtestesíti valaki az ideális maszkulinitásról szóló társadalmi tanokat, annál kevésbé valószínű, hogy olyan kiugró viselkedésre vetemedne, mint a sírás. A rendszer természetéhez persze hozzátartozik, hogy ha a főbb elvárásokat teljesíted, akkor elnéznek neked pár „kisiklást”. De ez csak látszatszabadság, a nemiszerep-elvárások érdemi megkérdőjelezése mindig büntetéssel jár. Holott olyan ideálokról beszélhetünk, amelyeket maximum csak megközelíteni lehet, elérni sosem. Ezért is szenvednek tőlük annyian.
