A placenta valójában egy ősi vírusfertőzés eredménye, és ezeknek a vírusoknak elég sokat köszönhetünk.
Nemrég írtunk arról, mennyire fontos szerepe van a méhlepénynek a rákkutatásban, korábban pedig azon ámuldoztunk, hogy egyesek milyen megfontolásból eszik meg a szülés után a saját placentájukat. Akad még néhány érdekesség, amit érdemes tudni erről a multifunkciós szervről, a New Scientist nyomán most meg is osztjuk ezeket veletek.
Egy ősi vírusfertőzés eredménye lehet
Ha jó közelről szemügyre vesszük a méhlepényt, olyan vírusokat fedezhetünk fel benne szanaszét elszórva, amik látszatra a HIV-vírusra hasonlítanak. Ám ezek az úgynevezett endogén retrovírusok (ERV) normális részét képezik a terhességnek és minden emlős DNS-ében kódolva vannak.
Az evolúcióbiológusok azt gyanítják, hogy igen nagy szerepük lehetett a placenta kifejlődésében. Az elképzelés szerint a fejlődő magzat táplálásának képessége - melynek kezdete 160 millió évvel ezelőttre tehető - annak köszönhető, hogy egy ősemlős az ERV parazitákat egy olyan struktúra kifejlesztésére kezdte el használni, amely biztosítja a magzat és az anya között a testen belüli összeköttetést. Ezek nélkül a vírusok nélkül tehát valószínűleg ma is tojásrakó emlősök lennénk.
Nem csak az emlős állatoknak van méhlepénye
Sok gyík- és kígyófajra jellemző az elevenszülés. Ezeknek a magzatait az emlősökéhez hasonló magzatburok veszi körül, de csak némelyik faj táplálja az utódokat a méhlepényen keresztül. Ilyenek például a vakondgyíkfélék családjába tartozó bizonyos fajok. Meglepő módon annak ellenére, hogy a placenta evolúciós szempontból mekkora előnyt jelent, ezek az fajok nem terjedtek el az állatvilágban. Hogy ennek mi az oka? Feltehetően az, hogy az anya vérével szoros kapcsolatban álló embrió egy komoly veszélynek is ki van téve, mégpedig annak, hogy az anya immunrendszere megtámadhatja azt. Másrészt annak is köze lehet ehhez, hogy a hím embriókat az anya nemi hormonjai feminizálhatják.
Nem minden emlős képes az elevenszülésre
Amikor először megjelentek, tojással szaporodtak az emlősök, ma viszont a legtöbb emlősfaj a méhlepényen keresztül gondozza a magzatot. De nem mindegyik. A kenguruk és más erszényesek lényegében egy fejletlen embriónak adnak életet, mely egy tasakban növekedik. Emellett léteznek még tojásrakó emlősök is, ilyen a kacsacsőrű emlős és a hangyászsünfélék egyes fajai, amelyek csak Ausztráliában és Új-Guineában honosak.
Csillag alakú is lehet
A görög eredetű placenta szó szerint lapos tortát jelent. Az emberi méhlepény valóban egy lapos, korong alakú képződmény, de előfordul, hogy különböző geometriai alakzatokban fejlődik ki, például öt- vagy hétágú csillagot formál.
Az állatvilágban igen változatos formában jelenhet meg; a tehenek és a birkák méhében számos kicsi placenta fejlődik ki, míg a kutyáknál és macskáknál a méhlepény szalagszerűen behálózza a magzatot.
Az anyaméh a nemek csatatere
A méhlepény fele magzati eredetű, így az anya és apa DNS-ének keverékét tartalmazza, másik fele azonban kizárólag az anya sejtjeiből áll. Ennek következtében egy komoly, nemek közötti harc indul meg a méhlepényben a fogantatás után, az apa génjei ugyanis arra törekednek, hogy fokozzák a magzat növekedését - növelve annak esélyét, hogy az apai gének továbböröklődjenek.
Az úgynevezett genomikus imprinting az a folyamat, amikor az apától örökölt bizonyos magzati gének aktívvá válnak a méhlepényben és könyörtelenül, az anya kárára segítik elő az utódok jóllétét.
Ezzel szemben az anya érdeke az, hogy korlátozza a magzat növekedését és ezzel védje saját szervezetét, valamint növelje a további szaporodás esélyét. A konfliktus egyik fókuszpontja az IGF2, egy növekedési faktor génje, amelynek csak az apai verziója van bekapcsolva, az anyai nem lép működésbe. Ugyanakkor az IGFR2 növekedési hormon génje csak akkor van bekapcsolva, ha az anyától származik. A születendő baba méretét ez a két, egymással versengő tényező határozza meg.
Erről az evolúciós családi viszályról alábbi cikkünkben olvashatsz részletesebben.
