Egyesek szemrebbenés nélkül képesek hazudni, mint a vízfolyás, és vannak, akikre ráférne egy kis gyakorlás, hogy hitelesebben meg tudjanak vezetni másokat.
Hantázni nem szép dolog - tanítjuk a kisgyerekeknek, miközben tudjuk jól, mekkora különbség van füllentés, kegyes hazugság, lódítás és a sorozatos hazudozások között.
“Aki azt mondja, hogy az őszinteség a legjobb politika, az valószínűleg éppen valótlant állít” - áll a New Scientist - The Collection magazin Can you have your cake and eat it? című cikkében, melyben olyan életmódbeli szokások ártalmasságát vitatják a szerzők, mint a vörös húsfogyasztás, a társasági dohányzás, a napozás, a kockulás, az inaktivitás vagy a hazudozás.
Nemcsak az emberi természet velejárója, de a társadalmi jelenségek elemi része is a hazudás, és már kisgyerekkorban kifejlődik ez a képességünk: a kutatások is igazolják: a legtöbb hároméves tagadja, hogy megleste azt a játékszert, amivel kapcsolatban azt a világos utasítást kapta, hogy nem nézheti meg. Egy átlagos brit felnőtt pedig - saját bevallása szerint - hetente körülbelül tíz alkalommal hazudik, még akkor is, ha csak olyan apróságokról van szó, mint annak megindoklása, hogy miért nem veszi fel a telefont vagy miért késik a munkából. Az ilyen füllentések egyáltalán nem esnek nehezünkre, szinte zsigerből jönnek.
A közhiedelemmel ellentétben egyébként nincsenek megbízható, pontosan kifigyelhető jelei a kamuzásnak - állítja Robert Feldman, a University os Massachusetts Amherst kutatója és a Liar: The truth about lying című könyv szerzője. A hunyorgó, lesütött szemek, a fészkelődés vagy a vakarózás, amiket a hazudás árulkodó jeleinek tartanak, egyáltalán nem következetes mutatói annak, hogy valaki nem mond igazat. Ráadásul nem is vagyunk jók abban, hogy kinyomozzuk, ámítanak-e minket vagy sem - nem véletlenül. “A legtöbbször az a meggyőződésünk, hogy őszinték velünk az emberek, hiszen szellemileg igen kimerítő lenne, ha folyton azt vizslatnánk, hogy éppen igazat mond valaki vagy kamuzik” - magyarázza Feldman.
Persze vannak trükkök, amiket elsajátíthatunk és bevethetünk annak érdekében, hogy hitelesebbnek tűnjünk. Aldert Vrij, a Portsmouth Egyetem alkalmazott pszichológia professzora szerint a legsikeresebb hazudozók “természetes előadók”. Az ilyen embereknek sikerül természetes módon viselkedniük valótlanságok állítása közben is, így a hallgatóságban fel sem merül, hogy éppen átverik őket. A szemkontaktus fenntartásáról, a mosolygásról, az ööö-zés, a nyökögés vagy az izé és más töltelékszavaktól mentes, gördülékeny beszédről az őszinteségre asszociálunk. A szakember szerint a profi hazudozók azt is álcázni tudják, hogy éppen nagyon agyalnak valamin, és úgy tűnik, a vonzóbb emberek hazugságainak hajlamosabbak vagyunk bedőlni.
Feldman szerint a hazudozás magasabb és összetettebb szintjeinek elsajátítása, például egy Ponzi-séma létrehozása vagy egy kettős élet élése sem nagy kunszt. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy a titoktartás az emberi élet része, és hogy nagyon ügyesek vagyunk életünk “megosztásában” is, vagyis abban, hogy más-más oldalunkat mutassuk otthon és a munkahelyünkön.
Mivel annyira mindennaposak a füllentések, egyeseknek a komolyabb szintű hazudozás is könnyen szokásává válhat. Elég csak arra gondolni, amikor valaki pusztán mulasztásból hazudik vagy hallgat el valamit a partnere elől, és ez meg sem kottyan neki. Ráadásul van, aki azt sem éli meg tragédiának, amikor egy-egy nagy lódítás után lebukik - különösen akkor, ha az illető nem az erény megtestesítője. Michael Shulman pszichológus szerint kiváló példa erre Bill Clinton egykori amerikai elnök, akit méltán emlegetnek a mai napig “kedves gazemberként”. “Clinton ennek a tulajdonságnak köszönhetően tudta fenntartani népszerűségét és az elnöki pozíciót - a sok-sok hazudozás ellenére is” - állítja Shulman.
Mentségünkre szóljon, hogy a legtöbben valószínűleg sokkal többet kamuzunk, mint amennyi hazugságunknak egyáltalán a tudatában vagyunk. Feldman egy kísérletében egyetemi hallgatókat videózott le, miközben azok egy egy idegennel beszélgettek tíz percen keresztül. Miután lejátszotta az alanyoknak a felvételt, az önkéntesek maguk is meglepődtek, hogy ezalatt a rövid interakció alatt kétszer-háromszor is hazudtak a beszélgetőpartnerüknek.
Érdemes azonban csínján bánni a jelentéktelennek tűnő hazuságokkal is, egy friss tanulmány szerint ugyanis azok, akik hajlamosak elferdíteni az igazságot, sorozatos füllentéseik miatt - agyműködésük megváltozásának köszönhetően - idővel érzéketlenné válnak saját hazugságaik súlyára. És ebből bizony, már komoly bonyodalmak is születhetnek...
