Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Míg nyugaton az emberek optimisták, hisznek a korlátlan lehetőségekben, addig mi itthon jóval szkeptikusabbak vagyunk saját esélyeinket illetően. De valahogy két tűz közé szorult a gondolkodásunk: már elhiszünk sok mindent arról, hogy mit kéne elérnünk, nem tartjuk magunkat képesnek rá, amiben kódolt a lelki nyomor, irigység és depresszió. Alain de Botton – akinek a gondolatait a cikkben idézem – szerint az alapfeltevésekkel van baj. Következzen hát a pesszimizmus dicsérete.
Nemrég ültünk egy árnyas kerthelyiségben, és kellemes fröccsök mellett vitáztunk csillogó szemű, és szemtelenül fiatal munkatársnőnkkel. „De hát mindenki tehetséges valamiben. Ha nagyon akarod, és dolgozol érte, akkor eléred az életben, amit szeretnél” – lelkesedett a lány. „Nem, nem mindenki tehetséges, sokkal több az átlagos ember, erre utal a szó jelentése is” – vonta kétségbe az elhangzottakat a természetesen még mindig fiatalnak számító, de húsz évvel több tapasztalattal rendelkező kollega. Majd folytatta: „Nem lehet mindenki Hosszú Katinka, statisztikailag lehetetlen, hogy mindenki a legjobb legyen, hiszen csak egy lehet a legjobb, és több tízmillióan pályáznak erre. A nagyon nagy többség bizony nem lesz sikeres.” „De akkor sikeres lesz másban. Mondjuk nagyon szép mezei csokrokat fog szedni.” „Lehet, de abból nem fog házat venni, meg újságok címlapján szerepelni. Önáltatás azt hinni, hogy mindenki gazdag meg híres lehet. És valószínűleg mezeivirág-csokor készítőből is lesznek nála jobbak.” „Nem – szögezte le a lány – szerintem igenis sikeres leszel, ha megtalálod azt, amiben a legjobb vagy, és dolgozol érte…” A beszélgetés ebben a szellemben folytatódott, amíg tartottak a fröccsök.
Alain de Botton svájci-angol író már az első könyvével több, mint egymillió dollárt keresett. Ez aprópénz volt az apja vagyonához képest, és a szigorú papa azon aggódott, hogy mihez kezd a fia az életével, ha nem csinál semmit, csak könyveket ír. De Alain nem adta fel lázadását, és továbbra is ír, gondolkodik, valamint megalapította (többek között) az Élet Iskoláját (The School of Life), ahol olyan tudás átadására törekszenek, ami szerintük az életben való boldoguláshoz inkább szükséges, mint a lexikális ismeretek. Itt tartott egy előadást, amelyben azt veti fel, hogy manapság az emberek megrögzötten menekülni akarnak a pesszimizmus elől, amivel rengeteg nyomorúságot okoznak saját maguknak.
De Botton azt mondja, hogy több dolog is van, amiben manapság hiszünk, és amivel csalódottá, dühössé, depresszióssá, lúzerré tesszük magunkat. Ezek általában jónak tartott dolgok, mint például az optimizmus, az egyenlőség, a tartalmas munka vagy a meritokrácia.
Egy fenét lesz minden rendben
Ha végignézünk a történelmen, a saját vagy ismerőseink életén, akkor azt láthatjuk, hogy a dolgoknak nem az a rendje, hogy minden rendben van – állítja de Botton. Állandóan van valami gond, néha egészen súlyosak. Az emberiség történetét áttekintve látjuk, hogy teljesen természetes az, hogy háborúk vannak, meg balesetek, betegség, halál vagy pénzügyi problémák. Az, hogy hogyan reagálok, hogyan élem túl, ha ezek közül valamelyik velem történik meg, nagyon múlik azon, hogy mire számítok, mit várok az élettől. Mostanában illik, hogy abban higgyek, hogy sosem lesz probléma, mindenki jólétben, egészségben, boldogságban él a halálig, ami viszont még elképzelhetetlenül távoli. Ezért aztán végtelenül kiakad az ember, ha baj történik, ha nem megy minden simán.
Senecát idézi, aki minden reggelre pre-meditációt javasolt. Ez azt jelentette, hogy felébredés után, még fekve, gondold végig, hogy mennyi minden baj történhet aznap. Végül, ha a nap folyamán nem történnek meg ezek a szörnyűségek, máris jó napod volt. Azt is mondja, hogy a középkorban az íróasztalokon koponyát tartottak a tudós emberek. Ahogy kikerekítették remekbe szabott magvas gondolatukat, letették pennájukat, és felemelték fejüket az örökkévalóságnak (vagy a király adószedőjének) szánt irományról, azonnal meglátták a koponyát. Ami emlékeztette őket arra, hogy nemsokára porrá és hamuvá válnak ők is. Ez nem azért volt jó, mert sportot űztek abból, hogy ki a depressziósabb, hanem segített megtalálni az alázatot és a fontos dolgokat az életben. Tudjuk, hogy az emberek a halálos ágyukon bánni szoktak dolgokat. Miért nem foglalkoztam többet a családommal? Miért töltöttem rengeteg időt a hálátlan munkahelyemnek való gürizéssel? Bár több lett volna életemben a szeretet! Ha az ember nem elhessegeti a halál gondolatát, hanem az élet végességének tudatával éli a napjait, talán tartalmasabb lesz az élete.
Csak irigyek leszünk az egyenlőség eszméjétől
Már írtam egyszer arról, hogy napjaink önsegítő könyvei, romantikus tévképzeteink a sikerességről sokakban rossz érzést, önmarcangolást, felesleges elégedetlenséget keltenek. A korszellem azt állítja, hogy semmi sem áll útjában annak, hogy sikeres legyél, csak te magad. Ha igazán akarod, és dolgozol érte, akkor pikk-pakk te lehetsz az új Bill Gates. Tulajdonképpen nem kell más hozzá, csak egy garázs, meg némi számítástechnikai ismeret. Ez elég nagy tévedés, Alain de Botton például azt idézi, hogy az elindított üzleteknek nagyjából 98%-a bukik meg.
Régen az emberek nem hihették azt, hogy arisztokrata válik belőlük, ma viszont azt gondolják, hogy ők is elérhették volna ugyanazt, mint bárki, akit ismernek. Nekik is lehetne akkora házuk, nyaralójuk, mint a volt iskolatársuknak, ők is lehetnének olyan sikeres vállalatvezetők, mint a srác, akit még az egyetemről ismernek. Vágyakoznak mások eredményeire, sikereire, ez pedig egyszerűen mondva irigység. Annak elismerése, hogy nekem mégsem sikerült az, mint nekik, vezet ahhoz, amit alacsony önértékelésnek mondunk. De Botton azt mondja, hogyha megnézzük az önsegítő könyveket, a fele azzal foglalkozik, hogyan válj a semmiből szupersikeressé, a másik fele viszont azt tanítja, hogyan birkózz meg az alacsony önértékeléseddel, ha az előbbi mégsem sikerült volna.
A meritokrácia optimista gondolata mélyen lehangoló
Mi a meritokrácia? Az a gondolat, hogy képesek vagyunk egy olyan társadalmat építeni, ami annyira korrekten működik, hogy mindenki, aki megérdemli – tehetséges, szorgalmas stb. – az sikeres lesz. Vagyis megfelelő pozícióba kerül, gazdag lesz, jól fog élni. Sajnos ennek a szép gondolatnak a másik oldala már korántsem optimista és korrekt. Ugyanis ez az elv azt vonja maga után, hogy aki nem sikeres az azért nem az, mert nem érdemelte meg. Minél többen hisznek a meritokráciában, annál többen lesznek, akik keményen vádolják magukat azért, ha valami nem sikerül nekik – és azok is, akik kíméletlenek lesznek másokkal, akik nem olyan sikeresek/szerencsések, mint ők.
De Botton szerint tökéletesen lehetetlen, hogy igazi meritokrácia valósuljon meg, és mindenki sikeres legyen, aki megérdemli, és csak azok bukjanak el, akik azt érdemlik. Az emberi élet túl komplex ehhez, túl sok faktor együttállása kell a sikerhez. Érdekes módon gazdasági recesszió idején bizonyos öngyilkosság típusokból kevesebb lesz. Mert a visszaesés ad elfogadható magyarázatot a sikertelenségre, a csődre. Nem kell, hogy az ember a saját gazdasági, munkahelyi nehézségeiért önmagát hibáztassa, saját alkalmatlanságát lássa a „bukása” mögött: elfogadható társadalmi magyarázat lesz rá.
Nem az a normális, hogy imádod a munkád, és szerelmes vagy a házastársadba
Megint csak visszanézve a történelemre, évezredeken át senki sem várta azt a munkától, mint manapság, hogy ott kiteljesedjen, és boldogan teljen a munkával töltött idő. Feleségül pedig nem azt vették, akibe szerelmesek voltak, hanem aki a szomszéd lánya volt. De Botton elmondja, hogy a XVIII. században jöttek a polgárosodással ezek a gondolatok, hogy élvezd a munkád, meg legyen szerelem. Az erre való vággyal persze nincsen baj, csak azt nem kell gondolni, hogy ez a normális – és ha nekem olyan a munkám, hogy nem minden pillanatát élvezem, és a házasságom sem egy végtelenítet nászút, akkor elszúrtam valamit. Egyszerűen csak olyan vagyok, mint az emberek 95%-a.
És akkor hogyan birkózzon meg az ember az élet tökéletlensége miatt érzett szomorúságával? Essen depresszióba, és legyen búvalbélelt egész életében? Nem, erre nincs szükség, de az is nagyon önnyomorító, ha nem engedi el az ember a hitet az örök happy endben, és azt hiszi, hogy a siker, holtig tartó szerelem és állandó kiteljesedés a normális. Mert nem az, klasszikust idézve az élet nem habos torta, és ennek elfogadása máris segít, hogy valaki kevesebb elvárással sújtsa saját magát. És van még pár dolog:
Érezd magad kicsinek
Az előzőek éppen arról szóltak, hogy miért felesleges magad kicsinek érezni másokkal szemben. Milyen hamis és túlzottan optimista eszményképeken alapul az ember saját kisebbrendűségi érzése. Mégis érdemes magunkat kicsinek érezni, csak nem másokkal szemben. Hanem mondjuk a világ, az idő, a tér, a természet viszonylatában. Turisták imádnak kétezer éves romokat látogatni, szívesen néz le az ember repülőről a földre, és nincs szebb látvány, mint az óceán végtelensége vagy egy hegyvidék látképe. Azért felemelők ezek a helyek, mert segítenek átérezni saját kicsiségünket, és megszabadulni az önmagunknak tulajdonított túlzott fontosságérzettől.
Keress olyan művészeti alkotásokat, melyek kifejezik a szomorúságod
A nagy művek, az évszázadok óta ünnepelt festmények, a szívet igazán megérintő zenék nem vidámak. Megmutatják, talán még fokozzák is azt a tökéletlenséget, szomorúságot, szenvedést, amit az ember belül érez. Nem azért hallgat az ember Leonard Cohent, mert olyan vidám zene, de mégis boldogsággal, emelkedettséggel, megkönnyebbüléssel tölti el, mert Cohen megmutatja, hogy másnak is fáj, hogy nem vagy ebben egyedül.
Ne menekülj a pesszimizmus elől
Nietzsche szerint, aki nem él át szenvedést, aki nem vállalja néha a szomorúságát mások előtt is, az nem képes a boldogságra, arra, hogy jót tegyen. Nem arra van szükség, hogy az ember folyamatosan szenvedjen, de manapság túlságosan elmenekülünk a szomorúság elől, szenvedni pedig végképp nem vállalható. Pedig enélkül csak langyos, kényelmes életünk lehet, és felszínes kapcsolataink. Merthogy barátságot, szerelmet, valós partnerséget is csak a közös szenvedés talaján építhet az ember. Abban bízik az ember igazán, azzal lesz mély kapcsolata, arra tud támaszkodni, és azzal érti meg magát szavak nélkül, aki osztozik az önmaga által megélt fájdalomban, akivel meg lehet osztani a szomorúságot.
Összességében tehát a jobb kapcsolatokhoz, mélyebb érzésekhez és tartalmasabb élethez is sokat segít, ha mer az ember pesszimista lenni.
