Egy szenvedélybeteg családtagjaként ki vagyunk szolgáltatva a másik függőségének. Olvasónk levelére az addiktológus válaszol.
Amikor függőségről esik szó, többnyire azt tapasztaljuk, hogy adott egy kémiai szer vagy addiktív viselkedés, ami behálózza az egyént és nem engedi a kötelék szorításából. Ez a csapdahelyzet távolítja el őt az életképes kapcsolatoktól épp úgy, mint a mindennapi kötelességektől és az egykor szívesen végzett tevékenységektől. Persze ebben a folyamatban a szenvedélybeteg nem passzív résztvevő, hanem olyan aktív cselekvő, aki észrevétlenül maga szőtte függősége hálóját, melynek csapdájába esett. És a függőségből történő felépülés is csak aktív cselekvéssel vihető végbe a szükséges segítség igénybevételével. Látszólag ezzel dióhéjban össze is foglaltuk a függőség természetét, persze itt még korántsem ér véget a történet. Hiszen mi a helyzet a hozzátartozókkal és családtagokkal, akik valamiért ugyanennek a hálónak a fogságában érzik magukat azért, mert egy számukra fontos személy függő?
A hozzátartozó mellékszerepre ítéltetett?
Levélírónk arról mesél, hogy párja szokása saját és gyermeke életét is nagy mértékben befolyásolja, átrendezi a családon belüli feladatvállalásokat, és kihat a családtagok közti kapcsolatokra is.
„Hozzátartozói oldalról írok, ezáltal mégis érintettként. A párom gyerekkora óta számítógépeket épít és számítógépes játékokkal játszik. A foglalkozása is programozó, tehát a munkája a hobbija is egyben. Egész nap a számítógép előtt ül, majd hazaérve az itthoni gépet kapcsolja be. Itthon is programokat ír, hobbiból, majd online játszik - megeteti a hőseit, csatázik, várat épít. Zenéket gyűjt és a számítógépen meghallgatja fejhallgatóval, (...), megveszi a legújabb játékokat és végigjátssza. A leírtakból szerintem kiderül, hogy én, mint a párja, valamint a közös gyermekünk leginkább csak a hátát látjuk. Ilyenkor nem is zavarjuk, nem beszélünk hozzá, hagyjuk kikapcsolódni. Sajnos azonban a közös programokra is csak ketten megyünk a lányommal, állatkertbe, játszóházba, arborétumba, rokonlátogatóba. Azt gondolom, hogy ez már kóros, de ha megemlítem, akkor azt mondja, hogy ebben nincs semmi kivetnivaló, és ő nem beteg. (...) Természetesen nincs betegségtudata, és tulajdonképpen ez még a legelviselhetőbb függőség. Inkább ez, mint az alkoholizmus, dohányzás, játékgépezés...stb. Azonban ez is a társas kapcsolatok rovására megy. Elfogadjuk így, de ha lehetne ezen javítani, akkor nem érezném magam a gyermekét egyedül nevelő anyukának, hiszen évnyitóra, évzáróra, farsangra, sehova nem jön el. A lányunknak sem lesz egészséges lelke emiatt. (...) Várom szíves segítségüket, hogy mit lehet tenni ilyen esetben. Szerintem sok hasonló gonddal küzdő sorstársam van, mert az internet használat elfogadott, a társadalom nem nézi rossz szemmel, nem veti ki magából, nem bélyegzi meg ezt a függőséget. De a tapasztalatom azt mutatja, hogy a romboló hatása legalább akkora.”
A levél alapján inkább csak sejtésünk lehet arról, hogy a számítógép használatával kapcsolatban függőséggel állunk-e szemben vagy sem. Talán meglepő, de nem is ez az igazán fontos. Hiszen a hozzátartozó fogalmazta meg saját nehézségeit, aki ez esetben nem a férj függőségének mellékszereplője, hanem saját, szubjektíven megélt problémájának főszereplője. Fontos erre irányítani a figyelmet, noha a hozzátartozók gyakran önként vonulnak mellékszerepbe. Sűrűn hangzik el a kérdés, hogy miként segíthetnék a függőt a leszokásban, mivel előzhetik meg a visszaesést vagy állapotromlást. A hozzátartozók hogylétét gyakran az határozza meg, hogy a szenvedélybeteg fél éppen hogy érzi magát. Ha a szenvedélybeteg függősége aktív szakaszában jár (vagyis iszik, drogozik, játszik vagy éppen addiktív szinten a gép mellett tölti minden idejét), akkor a hozzátartozó feszültséget, aggodalmat, kimerültséget, csalódottságot él át, ha viszont a függő éppen szermentes (józan, vagy nem a viselkedési függőségének hódol), akkor a hozzátartozó megnyugszik, figyelmét képes más dolgokra összpontosítani. Olyan ez, mint maga a függőség, függni a szenvedélybetegtől.
A tapasztalatok szerint a megmentő attitűd, a büntetés és ismétlődő szemrehányás, az állandó ellenőrzés és nyomozás nem vezet célra, nem segíti sem a függőt, sem a hozzátartozót. De nem jutunk eredményre azzal sem, ha mentségeket keresünk a másik fél viselkedésére vagy önmagunkat hibáztatjuk emiatt. (Ismétlésképpen: a függő személy nem passzív alanya függőségének, hanem aktív cselekvő. Ahogy a hozzátartozó is, saját élete főszereplőjeként, így mindenekelőtt erre tud hatással lenni.) Ha már tudjuk –mert megtapasztaltuk-, hogy mi az, ami nem működik, használható tudás birtokában vagyunk.
A hozzátartozó főszerepbe lép
A levélíró pontosan körvonalazza hogy, életének mely területein él át nehézséget: nőként és anyaként egyedül marad a terhekkel és az átélhető örömök lehetőségeivel. Ha közelebbről megismerkedünk az asszertív kommunikáció fogalmával, konkrét technikákat kapunk arra, hogy önérvényesítő módon kommunikáljunk. Ez amolyan „arany középút” a passzív és az agresszív odafordulás között, amely nem arra törekszik, hogy valaki legyűrje a másikat, hanem győztes helyzetbe akarja hozni a kommunikáló feleket. Segíthet a pozitív érzések kifejezésében (plédául: „Örülök, hogy itthon vagy velünk.”), a pozitív kérések kifejezésében (például: „Nagy könnyebség lenne, ha eljönnél velem a szülői értekezletre.”), a kellemetlen érzések kifejezésében (például: „Egyedül éreztem magam, amikor az évnyitóra magam vittem a lányunkat. Sokat jelentene, ha a következő iskolai rendezvényen mindketten ott lennénk.”) Egy asszertív kommunikációt segítő tréningen mindemellett elsajátítható a nemet mondás asszertív képessége, a kritika fogadása és egyéb, konfliktuskezelő technikák. Az asszertív kommunikáció alapja, hogy az asszertív személy leginkább magáról, saját érzéseiről és megéléseiről beszél, sosem minősíti a másik felet. Alapelv, hogy az egyénnek - így a nehézségeket átélő hozzátartozónak is - joga van minden érzéséhez és ahhoz is, hogy azokat önérvényesítő módon kommunikálja. Érzésekről ugyanis nem lehet vitatkozni, hiszen én tudom leginkább, hogy mit érzek és te tudod csak igazán, hogy te mit érzel.
Szerfüggők hozzátartozói számára praktikus tanács, hogy a fontos beszélgetéseket nem érdemes szer hatása alatt kezdeményezni. Nincs ez másként viselkedési függőség esetén sem, a hozzátartozó érzései, kérései akkor érhetnek célba, ha a szenvedélybeteg éppen nem addiktív viselkedését gyakorolja. A levélben említett elfogadás és empátia fontos érték, amennyiben a szenvedélybeteg személye felé, de nem a függő viselkedésre irányul. Elfogadni valakit felbecsülhetetlenül fontos, de nem kell elfogadnom, ha az ő hiányát megélve nőként és anyaként nem vagyok teljes.
Közös vállalások
Mindemellett jó, ha a hozzátartozó nem marad egyedül nehézségeivel, hasznos lehet egy önsegítő csoport felkeresése vagy szakember által vezetett hozzátartozói csoport látogatása. Ha van fogadókészség arra, hogy az elakadásokat közösen próbálja oldani a család, akkor a családterápia jó irány lehet. Ez nem a „te függő vagy”-típusú probléma megjelöléséből tud kiindulni, hanem a „mi közös nehézségen megyünk keresztül”-típusú megközelítésből. A cél, hogy amikor győztest hirdetnek a folyamat végén, az a kapcsolat egésze legyen.
Írjon nekünk!
Segítségre, tanácsra van szüksége? Írjon nekünk a divanycoach@divany.hu címre, és mi válaszolunk itt, az Ego blog life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve!
Marjai Kamilla addiktológiai konzultáns a kémiai és viselkedési függőségekkel foglalkozik, de szívesen reagál a függők hozzátartozói oldaláról felmerülő kérdésekre is. Családi, házassági és nevelési problémákkal, bántalmazással és életvezetési gondokkal rovatunkban Sári- Kurán Zsuzsa pszichológus, családterápiás tanácsadó és Sebők Franciska tanácsadó szakpszichológus, az emPatika munkatársai foglalkoznak. Sákovics Diana pszichológus, a Dívány Ego rovatának szakmai vezetője pedig szívesen segít párkapcsolati és szexuális problémákkal, magánnyal, életvezetési válságokkal kapcsolatban. Írjon nekünk bizalommal, igyekszünk segíteni!
