A bohócoktól való félelem nem új jelenség, de vajon hogyan váltak a gyerekbarát, szórakoztató figurák hátborzongató lényekké a szemünkben?
Azt, hogy egy ártalmatlan csatornarács látványától még ma is végigfut a hideg a hátamon, Stephen King egyik legemlékezetesebb negatív hősének köszönhetem. Az Az című kultikus regény nem éppen közkedvelt bohóca, Krajcáros gyerekek millióinak okozott álmatlan éjszakákat, ráadásul a kutatók szerint a nagy sikerű minisorozat-adaptációnak egyértelműen köze van ahhoz, hogy a '90-es években annyira megugrott az úgynevezett coulrofóbiában (bohócoktól való irracionális félelem) szenvedők száma. Vannak, akik kedvelik a bohócokat, mások irtóznak tőlük, sokakban pedig inkább ambivalens érzések kavarognak a bohócruhás alakok látványától, ám azt, hogy mi okozza ezt a kettősséget, nem igazán tudják megfogalmazni. Éppen ezért keresi egyre több pszichológus a választ arra, hogy hogyan és miért váltak a szemünkben olyan hátborzongatóvá a korábban gyerekbarát, nevettető figurák. Francis T. McAndrew, a Knox Főiskola professzora a The Conversation oldalon fejtette ki kutatását.
Bohócszerű alakok évezredek óta léteznek; már az ókori Egyiptomban és Kínában is az udvari bolondok töltötték be a hivatásos nevettető szerepét, a római és görög színpadi szatírákban pedig a bohócok feladata volt, hogy mások megtréfálásával szórakoztassák a közönséget. Szabadon poénkodhattak és kifejezhették véleményüket addig, amíg ezzel megnevettették – nem pedig megbotránkoztatták vagy megsértették – az embereket. Az angol clown (bohóc) szót Shakespeare használta először drámáiban az ostoba vagy bolondos karakterek jellemzésére, a hagyományos értelemben vett, parókás, festett arcú és színes ruhába öltözött cirkuszi bohóc azonban csak a 19. században tűnt fel és azóta nem sokat változott a megjelenése. Az embereknek a bohócok által kiváltott érzelmei viszont annál inkább...
Horrorsztorik hőseivé váltak
Ma már sokaknak a gonoszság, a bűnözés és a gyilkolás jut eszébe a bohócokról, ami egyrészt annak az amerikai sorozatgyilkosnak, John Wayne Gacynek köszönhető, aki az 1970-es években bohócruhában és Pogó néven tűnt fel gyerekek születésnapi zsúrjain. Miután kiderült, hogy Wayne 33 ember haláláért volt felelős (akiknek hulláját chicagói otthonában rejtegette), a lakosság kollektív tudattalanjában talán egy életre összefonódott a bohócok alakja a veszélyes, pszichopátiás viselkedéssel.
Ennél jóval korábban, 1836-ban Franciaországban történt, hogy egy Pierrot néven elhíresült pantomim művész, Jean-Gaspard Deburau sétálóbotjával agyonütött egy fiút. Deburaut végül felmentették a vádak alól, a helybeliek meggyőződése szerint azért végzett a gyerekkel, mert az nyilvánosan sértegette őt.
Az 1980-as években Boston lakosságán páni félelem tört ki a nyílt utcákon és elhagyatott helyeken az embereket ijesztegető bohócruhás alakok miatt. Loren Coleman kriptozoológus – aki az olyan mitikus szörnyek mögött álló folklórt kutatja, mint például a Loch Ness-i szörny - előrukkolt az úgynevezett fantombohóc elmélettel, ami a bohócészlelések elterjedését a tömeghisztériának tulajdonítja (általában gyerekek a szemtanúi a kiváltó eseményeknek). Az utóbbi hetekben szárnyra kapott hírek erre a megtörtént esetre kísértetiesen hasonlító bohócészlelésekről számoltak be, ám végül kiderült, hogy az egész egy beugratás volt. Akárhogy is, a bohócruhás elkövetők - vagy az álhírgyártók - valószínűleg nagyon is tisztában vannak az embereknek a bohócokhoz fűződő ambivalens viszonyával – mert bizony, nem csak a gyerekekre jellemző a bohócok iránti szeretet-gyűlölet kettősségének érzése - vagy a coulrofóbia jelensége.
A hollywoodi filmgyártók jól ki is használták a megrázó eseteket és azt az ambivalens érzést, ami a köztudatban megmaradt a bohócokról. Elég csak az American Horror Story Freak Show című évadára gondolnunk, amiben Twisty lemészárol egy fél várost, vagy a már említett Krajcárosra, aki a gyerekek legbensőbb félelmeit szimbolizálja, de a Poltergeist bohócbabás jelenete is megüti egy átlagos néző ingerküszöbét. A DC-képregényekből jól ismert Joker karaktere sem éppen a pozitív tulajdonságairól híres, és persze ki ne emlékezne a Fűrész-sorozatban feltűnő, csúnya bohócra hajazó biciklis bábura, Billyre? Természetesen a média is felkapta a témát, így gyakran hallani bohócruhába bújt vagy álarcos bűnözőkről, szóval nem csoda, hogy egyre inkább elhatalmasodott az emberekben a bohócoktól való félelem érzése.
Bizonytalanság és ambivalens érzések
Egy 2008-ban Angliában végzett vizsgálat szerint egyébként nagyon kevés gyerek szereti valóban a bohócokat. A kutatók azt is megállapították, hogy a gyerekkórházak leggyakoribb dekorációs eleme, a falra festett bohóc arcképe egy gondoskodó környezet ellenkező hatását és negatív érzelmeket vált ki a kis betegekből, szerintük ugyanis azok nem viccesek, hanem inkább furcsának néznek ki. „Nem csoda tehát, hogy annyian utálják Ronald McDonaldot is” – fogalmaz McAndrew, akinek az On the nature of creepiness (A borzongás természetéről) című tanulmánya segít megmagyarázni a bohócoktól való félelem jelenségét.
A kutató 1341 önkéntes bevonásával igyekezett megválaszolni, hogy mely tulajdonságok azok, amelyek miatt félhetünk a bohócoktól. A kísérletben 18-77 éves férfiak és nők vettek részt – vagyis az nem terjedt ki a gyerekekre -, akiknek egy online kérdőívet kellett kitölteniük. A kérdőív a következő részekből állt:
- 44 különböző viselkedésről kellett megállapítaniuk, hogy mekkora az esélye annak, hogy egy általuk hátborzongatónak tartott személyre jellemző (például nagyon hosszú szemkontaktus, ok nélküli ijesztgetés stb.)
- az alanyoknak rangsorolniuk kellett 21 különböző foglalkozást aszerint, hogy melyek a leghátborzongatóbbak
- két hátborzongató hobbit kellett a válaszadóknak felsorolniuk
- meg kellett mondaniuk, hogy bizonyos kijelentéseket kötnének vagy nem kötnének hátborzongató emberekhez.
A kísérletben résztvevők számtalanszor emlegették a bohócokat és a pszichológus azt a következtetést vonta le, hogy a borzongás kiváltásában a bizonytalanság az elsődleges tényező, illetve hogy ez az érzés egy adaptív válaszreakció a kétértelmű (vész)helyzetekben. Ez történik például, amikor egy olyan emberrel kezdünk el beszélgetni, aki furán, ijesztően viselkedik és mi kínosnak éreznénk, ha a beszélgetés közepén csak úgy lelépnénk, viszont az ösztöneinket sem tudjuk magunkban elnyomni, így csak feszengve állunk és nem tudjuk, mitévők legyünk. Rami Nader kanadai pszichológus, a coulrofóbia kutatója szerint a félelemérzés kiváltásához nagymértékben hozzájárul a bohócok sminkje és öltözéke, amivel elrejtik valódi identitásukat és érzelmeiket.
Mindez pedig összhangban van McAndrew azon feltevésével, hogy a bohócokban rejlő kétértelműség, a kiszámíthatatlan nonverbális viselkedés az, ami olyan félelmetessé teszi őket. Vidámnak és mókásnak tűnnek, miközben sokszor rosszban sántikálnak, ezért folyton résen kell lennünk. Soha nem tudni, hogy egy pitét készülnek az arcunkba nyomni vagy valamilyen más megalázó tréfát tervelnek éppen. A rendkívül szokatlan fizikai jellemzőik (paróka, nagy piros orr, smink, aszimmetrikus szabású ruházat) is hozzájárulnak ahhoz a bizonytalanságérzéshez, hogy nem tudni, a következő pillanatban mi történik kiszemelt áldozatukkal - aki bármelyikünk lehet. A felmérés eredményei is igazolják, hogy önmagában a kinézet még nem feltétlenül vált ki félelmet másokból, a különös szokások és viselkedésminták azonban felnagyítják a fura tulajdonságokat. „Amikor arra kértük az alanyokat, hogy soroljanak fel hátborzongató foglalkozásokat, a lista élére - már nem meglepő módon - a bohócok kerültek, őket pedig az állatkitömők és a temetkezési vállalkozók követték a sorban” – írja McAndrew. Most már legalább tudja, mit kell tennie, ha Halloweenkor a frászt hozná az ismerősökre.
