Ez történik, amikor a pszichodráma találkozik a képzőművészettel

Gyerekkoromban akárhányszor megláttam egy illusztrációt egy mesekönyvben vagy egy festményt a falon, arról ábrándoztam, hogy milyen izgalmas kaland lenne a kép szereplőjévé válni, "belevarázsolni" magam és ott élni a kép terében, alakítgatni, ha nem tetszik egy részlete, vagy bővíteni, színesíteni azt. Nemrég részt vettem egy érdekes pszichológiai tárlatvezetésen a Ludwig Múzeumban, ahol ehhez a már-már feledésbe merült gyerekkori álomhoz hasonló élménnyel gazdagodtam: egy teljesen új és szokatlan nézőpontból, a műalkotásokba „belemászva” fogadhattam be és szabadon vizsgálgathattam a kiállított műveket. Mivel nem egyszerű szavakba önteni mindazt, ami a két és fél órás csoportos foglalkozás alatt lezajlott bennem, mindenkinek ajánlom, hogy maga tapasztalja meg az úgynevezett dramatikus képélményt, másrészt megkértem a módszer kidolgozóit is, hogy meséljenek a gyökerekről és a gyakorlat lényegéről.

Így zajlott a rendhagyó tárlatvezetés

Adott egy terem a múzeumban, egy 12 fős kíváncsi csoport, amelynek tagjai egymás számára idegenek (na jó, volt egy szerelmespár és néhány barátnő is, akik együtt érkeztek), és két lelkes vezető; Wolf Eszter képzőművész és Balázs Ambrus pszichodramatista pszichológus. A személyeken kívül jelen volt két kortárs műalkotás is, amelyekkel a bemutatkozás és a bemelegítő játékok után foglalkoztunk: az egyik Benczúr Emese Ha száz évig élek is című installációja (Benczúr kiszámolta, hogy száz éves koráig még hány napot fog élni, és legyártatott annyi darab ruhacímkét a Day by Day felirattal. Ezek a címkék tekercsekben várják, hogy a géppel létrehozott szöveg mellé naponta ráhímezze a feliratot: I think about the future), a másik pedig Gyenis Tibor Részletek a tíz felesleges gesztusból V/V című fotója volt. Gyenis ezzel a sorozattal a mindennapi élethelyzetekbe férkőző hiba természetét kutatja, amelyeket a valóság vagy a látvány ironikus manipulálásával, el- és átrendezésével, ezek fotografikus rögzítésével értelmez.

A dramatikus képélmény során egy csoport feladata a műalkotásoknak a belülről való átélése demokratikus együttműködés és a közös jelenlétnek a térben való felhasználása által. Hogy ez mégis mit jelent? Az első játékban az egyik vezető hívja meg a csoportot, hogy vegyen részt a műtárgy általa perceptuált képének megelevenítésére. A szerepekből való visszajelzés után lehetőség van más nézőpontok kipróbálására, majd a koncepció átalakítására is. A második típusú játékban a csoport minden tagja ráhangolódik egy szerepre a képből, amit előzőleg a csoport közösen asszociálva rakott össze. A résztvevők tehát rendezői és eszközei is a játéknak: együtt találjuk ki, hogy mit jelent számunkra egy adott mű, hogyan lehet megjeleníteni egy képet mozdulatokkal, gesztusokkal és emberi interakcióval. Én magam hol monoton munkát végző varrónő voltam, hol az elöregedett vonatsíneket smirglivel csiszoló férfi jobb kezeként funkcionáltam, végül pillangóként találtam meg a nekem való és igazán kényelmes szerepet. Fontos ugyanis, hogy ha valaki nem érzi jól magát egy bizonyos helyzetben, akkor nyugodtan jelezheti ezt és átrendezheti az aktuális felállást vagy választhat magának másik szerepet. Hihetetlen, hogy milyen sokféle nézőpontot, gondolkodásmódot, konstruktív véleményt, szabad és kreatív értelmezést ismertem meg ez alatt a két és fél óra alatt és a legjobb az egészben az, hogy nincs jó vagy rossz válasz/mozdulat/tett/megoldás, a végeredmény pedig nem a közös nevező és megértés lesz, hanem a közös élmény.

Az űr betöltésének igénye

„A művészet komoly dolog, elsősorban önkísérlet: kapcsolatteremtésre tör, és van, hogy elég csak magunkkal, de van, hogy mással is szeretnénk kapcsolódni. Kiállító festőként azt tapasztaltam, hogy egy kiállatás csak nagyon kis részben szól a képekről. A képekkel való találkozás a fontos, ami egy intim műfaj; sokkal jobban működik egyedül, mondjuk egy lakásban, a reggeli kávé mellől, a kiállításon pedig a térnek és a benne találkozó embereknek sokkal nagyobb szerepe van” - nyilatkozta a Díványnak Wolf Eszter képzőművész. „Megteheti a művész, hogy felvet egy témát, ami az apropója a találkozásoknak a kiállítótérben, ám ez sokszor nem jön össze, nem tudunk ráhangolódni, nem olyan az a nap, az időjárás, a politikai helyzet stb., vagyis más van akkor és ott jelen a térben. Tapasztalataim szerint ez a jobbik eset, amikor csak félresiklik az egész, valami más alakul ki, mint ami el volt tervezve, de attól még az élmény lehet nagyon izgalmas. A másik az, amikor a művészek annyira nagyon akarják, hogy az legyen, amit elterveztek, hogy erőszakosan veszik rá a közönséget a megfelelő együttműködésre. Az én szememben az is erőszak, ha arra apellálnak, hogy jól nevelt vagyok és megtanultam az iskolában együttműködni, olyanban is, ami nem esik jól. Az ötlet tehát úgy született meg, hogy elkezdtem kutatni a lehetséges módszereket, az erőszakmentes találkozás és találkoztatás technikáit” – mondja Wolf Eszter.

A kezdetek

„Tíz évvel ezelőtt vettem részt először önismereti pszichodráma foglalkozáson és a Jacob Levy Moreno módszerével való megismerkedés több szempontból is nagy hatással volt rám. Egyrészt megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy mennyire nem vagyok spontán és kreatív ezekben a játékhelyzetekben - hiszen művész létemre úgy gondoltam, hogy nálam ez adott és elengedhetetlen dolog -, a pszichodráma által előállított csoporthelyzetek ugyanis óriási váratlanság-generátorok. Rájöttem, hogy bár a megszokott terepemen spontán és kreatív vagyok, az igazán váratlan szituációkban lefagyok. Hála Istennek és a több mint 650 pszichodráma órának, ez már a múlté” – meséli a képzőművész.

- A pszichodráma keretében megtapasztaltam sok csodálatos idegenekkel való valódi találkozást. Az idegenek alatt olyan embereket értek, akiket magamtól nagyon különbözőnek éreztem, mégis közvetlenebbül tudtam velük találkozni, mint adott esetben a szeretteimmel vagy a barátaimmal. Mindez rendkívül inspiráló volt, hiszen láttam, hogy egy bizonyos technológiával elérhető, tehát tanulható, vizsgálható, továbbvihető. Ez az, amit kerestem. A harmadik felismerés az volt, hogy az, ahogy Moreno felépíttet a protagonistával egy helyzetet a dráma kijelölt terében (ún. mintha tér), kísértetiesen emlékeztetett arra, ahogyan én egy festmény esetében a képtérrel, a képelemekkel kapcsolatban gondolkozom. Ha például elképzelsz egy klasszikus festményt – amin van figura, bútorok, tárgyak, fények, tér, látószög stb. -, a festő számára ugyanolyan jelentősége van egy fénycsíknak a padlón, vagy a széknek, mint például a figura mozdulatának vagy arcának, vagyis minden elem ugyanolyan jelentőséggel, kifejezőerővel bír. Ezt neveztük el demokratikus képtérnek. A dráma terében ugyanígy minden fontos, és ez azáltal válik igazán átélhetővé, hogy minden emberekből épül fel. Egy másik lényeges hasonlóság, hogy semmi sem statikus, vagyis minden alakítható a képtérben is, ahogy a dráma terében. Az ilyen „varázsterekben” az a jó, hogy olyan információk birtokába juthatunk a vizsgált helyzetekkel kapcsolatban, amik csak azáltal válnak elérhetővé, hogy fizikailag kapcsolatba kerülünk velük. Ha mindezt csak fejben játszanánk le, az nem lenne ugyanolyan, nem lenne „itt és most” élmény, amitől az egész folyamat belső információvá válik – magyarázza a szakértő.

Wolf Eszter 2011-ben a részvételi művészet lehetőségeinek vizsgálatával kezdett el foglalkozni a Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában. Terve az volt, hogy más tudományágak tapasztalatait integrálja a kutatásba. Nemcsak a pszichológiáét, hanem a demokratikus oktatás tapasztalatait és különböző filozófiákat. Az elméleti kutatásokon túl azonban szeretett volna egy kísérleti csoportot is létrehozni, ezért felkereste Balázs Ambrus pszichodramatista pszichológust, akivel együtt belevágtak egy gyakorlati módszertani kutatásba.

„Ennek a csoportnak a fő célja a kreativitásfejlesztés és az együttlét erejének megélése volt leendő művészek és művészettel foglalkozó szakemberek számára. Természetesen minden foglalkozás elején elmondjuk, hogy ez nem pszichodráma, de a legnagyobb inspirációt mégis a pszichodramatikus képzésemből hozom. A dramatikus képélményben az együttes játék öröme, illetve a csoportcentrikus pszichodráma elemei is felfedezhetők. Ez olyan játékfajta, ahol nem egyetlen főszereplő van, hanem a csoport minden tagja aktívan részt vesz és alakítja a történetet. A dramatikus képélményre a kísérleti csoporton kívül Dr. Erdélyi Ildikóék filmes pszichodrámája is hatott, ami egy olyan drámatechnika, ahol a résztvevők megnéznek egy filmet, majd továbbjátsszák azt alternatív szálakat kibontva a filmből. Ez a gyakorlat egyrészt már műalkotásokkal foglalkozik, másrészt nem terápiás, hanem oktatási és demonstrációs célból lett kitalálva” – mondja Balázs Ambrus pszichodramatista pszichológus.

Mi a módszer lényege?

- A gyakorlat célja a találkozás, a szabad, demokratikus, erőszakmentes együttműködés, vagyis az, hogy egymást és a közös jelenlétünket a térben felhasználva vizsgáljunk meg tetszőleges témákat. A Ludwigos csoportban képzőművészeti alkotásokat elemzünk, de a vizsgálat tárgya lehet bármi más, mondjuk egy technikai eszköz (pl. injektoros motor) működése vagy a méhek társadalma. Egy művészeti együttműködés keretében szerveztem már olyan csoportos vizsgálatot is, ahol egy fotótechnikai eljárás, a lentikuláris lencse működését építettük föl magunkból, hogy belső átélhető módon tapasztaljuk meg a működést, és szerezzünk egymás segítségével plusz információkat - magyarázza Wolf Eszter.

Az eredeti morenói pszichodráma technológiából a szakértők két alapelemet vettek át: az egyik az itt és most, ami azt jelenti, hogy csak az az érdekes információ, amit a résztvevők akkor és ott érzékelnek a térben és megosztanak egymással, illetve minden jelenlét és információ pont megfelelő, ami akkor és ott megjelenik. A másik a személyes nézőpont, vagyis az, hogy nincs objektív általános kép, csakis egyedi, személyes kép, és a résztvevők ebbe invitálják meg egymást akár szereplőként, akár alakítóként.

Se nem pszichodráma, se nem műelemzés

Hanem inkább Gilles Deleuze után szabadon: kísérlet az élet önfelszabadítására - így definiálják a módszert megalkotóik. Egy random összetételű csoport egyszeri alkalommal, egy bizonyos térben összeadja a személyes nézőpontjait, ami után a csoport minden tagja plusz információval távozik mind a vizsgált műtárgyak, mind a helyszín-helyzet, mind az emberség (különbözőségeink, hasonlóságaink, kapcsolódási lehetőségeink) megtapasztalásának tekintetében. - A módszer nem pszichodráma, mivel a célja nem egy önmagunkra való mélyebb rálátás vagy a lelki problémáink megoldása, vizsgálata. De nem is műelemzés, hiszen nem objektív nézőpontot felvéve próbálunk tényeket feltérképezni az adott műtárggyal kapcsolatban. A műveket sokkal inkább médiumként használjuk olyan témák vizsgálatára, amelyek mindig az adott alkalommal, az adott személyek jelenlétének hatására születnek meg a játéktérben. (A témák, amik előkerülnek, az emberi létezés különböző aspektusait jelenítik meg.) Fontos azonban tudni, hogy hiába azonos a mű, a játék, a kép mindig más; mindig akkor és ott születik meg, azaz egyszeri és megismételhetetlen. Attól viszont, hogy ez az együttlét nem pszichodráma, azért lehet önismereti hozadéka azáltal, hogy milyen szerepeket választok, hogyan működöm ezekben a szerepekben, hogyan tapasztalom meg magamat a többiekhez képest, hogyan működöm spontán, vagy, hogy hogy áll a kreativitásom - mondja Wolf Eszter képzőművész.

„Azoknak ajánljuk a műhelyfoglalkozást, akik kíváncsiak új nézőpontokra, nyitottak a kalandokra, meglepetésekre, illetve embertársaik és saját maguk újfajta megtapasztalására, és persze mindenkinek, aki szereti a művészetet. Ez egy másfajta kiállításélmény, ahol egy kicsit közelebb lehet kerülni a művekhez, egymáshoz, és magunkhoz” – fűzi hozzá Balázs Ambrus.