Miért küzdenék érte, ha nem szerelmes belém?

Olvasónk attól tart, önbizalomhiányával már a kezdetekkor elszúrt egy lehetséges jövőbeni kapcsolatot. A nő mégis szeretne vele találkozni. A Life coach sorozat szerzői válaszolnak.

Olvasónk megismerkedett egy spanyol nővel az interneten, de attól tart, önbizalomhiányával, érzelmi instabilitásával máris elrentettente kiszemeltjét, és nincs esélyük közös jövőre. „Szerintem nekem már nincs esélyem, de ha lenne, és tudnám, hogyan, megküdznék érte. Vagy inkább hagyjam, hogy mással legyen boldog?" – tette fel a kérdést levelében. Aggályaira a Dívány Life coach sorozatának két szerzője, Steiner Kristóf és Kuna Gábor is válaszol.

Hagyjam, hogy mással legyen boldog?

„Az egyik cikkük által inspirálva lenne kérdésem. Szituáció, röviden: Megismertem egy spanyol nőt a neten, most találkoztunk volna, voltak érzések, de ezek felőle már elmúltak. Az okok azok – amiket a cikkben is említenek – az önbizalom és az önszeretet hiánya nálam. Sajnos nem mindig tudom uralni az érzéseimet. Nemrég kimutattam neki, hogy érzelmileg nem vagyok stabil, valószínűleg már nem néz fel rám. Így már nem kedvel mint férfit, de ettől függetlenül megkérdezte, hogy tudnánk-e találkozni, mert ő szeretné. Van-e értelme találkozni? (Ha csak felszínes beszélgetés, vagy alig van beszélgetés, és már nem nagyon kedvel mint férfit, talán csak sajnálatból, szánalomból akar velem találkozni, hogy megnyugtasson?) Szerintem nekem már nincs esélyem, bár ha lenne esély, és tudnám, hogyan, de megküzdenék érte. Vagy inkább hagyjam, hogy mással legyen boldog?”

Steiner Kristóf – Ne aggódjon, mind instabilak vagyunk

Az érzéseink nem arra valók, hogy uraljuk őket, hanem arra, hogy azokkal összhangban olyan döntéseket hozzunk, amelyek segítenek megoldani a személyes problémáinkat. Hiszen ha a tudat rendben van, minden rendben van. Nyilvánvaló, hogy akinek mániás hisztirohamai vannak, és tör-zúz mérgében, az kénytelen megtanulni másként levezetni az agressziót, és utánajárni, miért is követi ezeket a destruktív viselkedésmintákat. Ám nem hiszem, hogy robotokként kellene viselkednünk. Mind megengedhetjük magunknak, hogy az időnként mindannyiunkban felmerülő kételyekre és félelmekre irracionálisan reagáljunk. Az ember néha türelmetlen, rosszkedvű, motiválatlan – mind dolgozunk egy életen át azon, hogy legyőzzük ezeket, de maradéktalanul megszabadulni a rossz szokásainktól, vagy az érzelmi labilitásunktól sosem fogunk. Az emberi lét egyszerűen nem a tökéletesség állapotáról szól, és ezt érdemes egyszerűen elfogadni, sőt, örülni neki – hiszen épp a tökéletlenségeink azok, amelyekből a legtöbbet tanulhatunk önmagunkról és a világ folyásában betöltött szerepünkről.

Fotó: Shutterstock

Elvárások helyett elfogadás

A társadalmunk mindig nagyon nehezen bírt azokkal, akik hangoztatták, hogy normálisnak lenni egyrészt nem lehet, másrészt nem is nagy erény – hiszen a normák az aktuális társadalom elvárásai, nem pedig egyetemes igazságokon alapuló törvények. Az életben értelmet és rendet találni egyáltalán nem evidens, a világ legnagyobb művészei és filozófusai éppen a létezés értelmét kutatták, és sokan közülük híresen renitensek voltak. De szerencsére nem kell feltétlenül mindent azonnal megértenünk ahhoz, hogy boldogok legyünk. Mindezzel azt akarom mondani, hogy az embernek nem kell „normálisnak tettetnie magát” semmilyen kapcsolat kedvéért. Egy kapcsolat akkor értékes, ha igyekszünk nem ártani a viselkedésünkkel egymásnak, másoknak és önmagunknak. Ha valaki azért ábrándul ki belőlem, mert lelkileg instabil vagyok, akkor baromi szerencsés vagyok, mert egy lélekprogramozónak nincs helye az életemben. Ezer örömmel változom – másokért és önmagamért, de olyan elvárásoknak, hogy legyek valaki érzelmi kősziklája, nem tudok megfelelni. És szerintem nem is kellene, senkinek.

Már megint egy „mi lett volna, ha" 

Van a dolognak viszont egy másik aspektusa is: ha esélyt sem adunk a másiknak arra, hogy elfogadjon minket önmagunkért, olyannak, amilyenek vagyunk, akkor tulajdonképpen lemondtunk önmagunkról. A különféle embereket ugyanis azért sodorja elénk az élet, hogy általuk önmagunk jobb változatává érhessünk, és sokszor akár komoly szenvedéseken keresztül tanuljunk tőlük. Az úr kérdésére válaszolva: nem látom értelmét annak, hogy ne menjen el a tervezett találkozóra. Egyrészt, mert egy életen át azon pörögne, mi lett volna, ha mégis elment volna. Másrészt azért, mert úgy tűnik, ez egy kiváló alkalom lenne arra, hogy két ember végre igazán őszinte legyen egymáshoz, szemtől szemben. Én semmilyen szinten nem hiszek a játszmázásban. Nem hiszek abban, hogy nem szabad kimondanunk bizonyos dolgokat – abban viszont igen, hogy nagyon fontos kedvesen, előzékenyen, érzékenyen és türelmesen kommunikálni, és mindenekfelett meghallgatni a másik mondandóját.

Így figyelünk egymásra

Kommunikáció közben nagyon gyakran reaktívvá válunk, és amíg a másik beszél, már azon agyalunk, mit fogunk válaszolni neki. Máskor rápörgünk a magunk kis igazságára, észre sem véve, hogy mellettünk egy érző lény éppen a saját gondolatait igyekszik szavakba önteni, és belekötünk a szóhasználatába vagy a hangtónusába. Nekem úgy fest, hogy a levélíró nagyon szerencsés helyzetben van. Álmai nője azt mondta neki: „Nem vagyok ugyan szerelmes beléd, de szívesen töltök veled időt.” Miért élünk abban az illúzióban, hogy az új élethelyzetek – mint mondjuk egy nagy szerelem, vagy egy zsíros meló – egyszer csak az ölünkbe pottyannak? Az emberek nem úgy szeretnek egymásba, hogy adott pillanatban mindketten hulla szerelmesek lesznek, és hurrá. És nem is kell, hogy így legyen. Mert a szerelem, a két ember közötti vonzalom lehetőség arra, hogy a legjobb, legőszintébb, legigazabb énünket mutassuk meg valakinek. Totális paradoxon azt mondani, hogy „ha biztosan tudnám, hogy van nála esélyem, akkor megküzdenék érte”. A küzdelem arról szól, hogy az önmagamba vetett bizonyossággal, és az ismeretlen kimenetelű végkifejlettől nem rettegve megyünk előre. Nem biztos, hogy megkapjuk, amit akarunk, de nem is ez a lényeg – hanem hogy kimozduljunk az érzelmi komfortzónából, és esélyt adjunk valami újnak, valami szokatlannak, valami ismeretlennek. 

Kuna Gábor – Semmi oka negatívnak lenni

Amikor egy új, valamilyen szempontból kockázatos helyzet előtt állunk, és bizonytalannak érezzük magunkat, igyekszünk forgatókönyveket kitalálni, igyekszünk elképzelni, mi fog történni. Ha az önbizalmunk, önértékelésünk alacsony, ezek a forgatókönyvek akaratlanul is negatívak lesznek. Minél kevesebb magabiztossággal indulunk neki egy helyzetnek, annál valószínűbb, hogy már előre elhatározzuk, „úgysem fog sikerülni”. Mindezt azért tesszük, hogy megóvjuk magunkat a kudarcoktól, a hatás viszont pont az ellenkezője lesz. Ha bele sem vágunk abba, amit tervezgetünk, vagy úgy vagyunk egy helyzetben, hogy közben arra gondolunk, „áh, semmi esélyem”, akkor biztos a kudarc.

Kedves levélíró, úgy érzem, a saját önbizalomhiánya most csapdába csalta önt. Nézzük, mi történt eddig! Összeismerkedett valakivel, aki – úgy tűnik – szívesen találkozna önnel. Ön egy beszélgetés során kimutatta, hogy érzelmileg nem stabil, és úgy érzi, ezzel kárt okozott a későbbi kapcsolatukban. Ennek a partnere semmi jelét nem adta, hiszen továbbra is találkozni szeretne. Ön azonban minden ok és minden látható jel nélkül máris felkészült a legrosszabbra: „valószínűleg már nem néz fel rám”, „talán csak sajnálatból, szánalomból akar velem találkozni, hogy megnyugtasson”, „szerintem nekem már nincs esélyem”. Fontos észrevenni, hogy ezek a megállapítások semmilyen kapcsolatban nincsenek a valósággal, semmi jele, hogy ezek valóban igazak lennének. Ezek az ön értékítéletei, amelyek kizárólag az önbizalmának és biztonságérzetének szintjét tükrözik. Ha csak ezekre hallgat, és el sem megy a randevúra, akkor viszont utólag beigazolódnak. Itt a csapda.

A párkapcsolati konfliktusok alapja gyakran az, hogy egy eseményt, egy szót, egy gesztust szinte biztos, hogy többféleképpen is lehet értelmezni. Erre most egyetlen példát szeretnék írni, és remélem, ez nem is igényel további hosszas magyarázatot: „Kimutattam, hogy érzelmileg nem vagyok stabil, és ezzel rossz benyomást tettem.” „Örülök, hogy őszinte volt hozzám, ezek szerint megbízik bennem.” Van két egymásnak ellentmondó értelmezés, és ön önként választotta a rosszabbikat.

A félelmeink nagyon fontosak, sokszor megmentik az életünket. Ezek az érzések akadályoznak meg minket abban, hogy fütyörészve belesétáljunk egy szakadékba, vagy viccből megfogjunk egy falból kiálló csupasz villanyvezetéket. Ha fizikailag veszélyes helyzetekben félünk, örülhetünk, hiszen a helyzetértékelésünk tökéletesen működött. Szakadékba esni valóban rossz. Személyes helyzetekben viszont saját előzetes elvárásaink, a másikról alkotott alaptalan előfeltételezéseink, saját önbizalomhiányunkból eredő katasztrófa-forgatókönyveink táplálják a félelmünket. Ezek azonban nem valósak, így a helyzet veszélyességéről alkotott ítéletünk is hamis lesz.

Ezeket a szabályokat tartsa be

Egy párkapcsolat kezdetén, egy új találkozáskor néhány egyszerű szabály betartásával nagyon megkönnyíthetjük a saját dolgunkat, és csökkenthetjük saját szorongásunkat.

1. Hagyjuk abba a „gondolatolvasást”! Állandóan azon gondolkodni, hogy a másik most mit gondolhat rólunk, nagyon fárasztó. A partnerünk helyett értékítéleteket hozni, következtetéseket levonni („már nem néz fel rám”, „csak szánalomból akar velem találkozni”) pedig kifejezetten káros, és félrevezető.

2. Kezeljük a helyükön a félelmeinket! Ahogy a fentiekből kiderülhetett, ezek sokszor teljesen alaptalanok, nem a helyzetből, hanem magunkból származnak. Meg kell tanulni néha egy kicsit gondolatban hátralépni, és kívülről rájuk nézni! Van egy belső hangunk, egy tanácsadónk, aki egy randi előtt szépen sorba veszi, hányféleképpen lehet elrontani, milyen veszélyek leselkednek ránk. Ezzel a belső tanácsadóval is bánhatunk néha úgy, mintha az anyánkat, vagy a szomszéd nénit hallanánk. Neki is mondhatjuk néha, hogy „köszönöm, hogy mindezt elmondtad, tudom, hogy a javamat akarod, én meg most mégis belevágok!”

3. Kelleni fog egy kis bizalom is a másik iránt, mert enélkül nagyon nehéz. El kell hinnünk, hogy nyitottan, és jóindulattal áll majd hozzánk! Bíznunk kell abban, hogy nem várja el, hogy tökéletesek leszünk, hiszen tudja, hogy ő sem az.