Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Végigpöröghetnéd, ha nem volnál házas. De az vagy. Magad se tudod hogyan, de valamelyik kanyarban rád ugrott a szerelem, leterített. És jött a pillanat, harmincötön innen, huszonkilencen túl, amikor vágyakozni kezdtél, és a vágyból megfogant… és most ott bőg a kiságyban, vagy rohan keresztül a lakáson, az életeden.
S te mennél, menekülnél a pelenkák és bébipapik, cumisüvegek és száradó rugdalózók közül.
Nem így képzelted. Legyünk őszinték, nem pontosan így. Úgy tervezted, amikor még ott volt a hasadban, hogy majd mentek együtt mindenhová. És úgy is volt. Eleinte. A kenguruban, a hasadon ott szunyált a nagyszínpad előtt a Szigeten. Nem zavarta a zaj. Ha két akkord között felsírt, megszoptattad egy félreeső sátor árnyékban, s már aludt is tovább. Aztán eltelt egy év, kettő, és ma már a saját ágyában sem hajlandó elaludni. S az élet másról sem szól, mint etetésről és annak a pillanatnak a nyakon csípéséről, amikor már eléggé, de még nem nagyon fáradt ahhoz, hogy elaludjon. Elérhetetlenül távolinak tűnik az idő, amikor már nem ébred fel éjszaka.
Még eljárkálsz vele vásárolgatni, barátnőzni, edzésre, ide-oda. Kómázik a babakocsiban, szundít az autóban. Aztán rájössz, rossz üzlet ez: a gyerek ne aludjon a te szabad idődből. És alvásidőben rohansz haza. Lábujjhegyen jársz, ha nagy nehezen behunyta a szemét délután. Meg tudnád fojtani a szomszéd kutyáját, mert ugat, és felébreszti. Kezded úgy érezni, hogy elhamarkodtátok ezt a gyerekdolgot. Mert persze imádod, és büszke vagy rá, dicsekszel. Már jár, fut, ugrál, beszél. Már visszabeszél. Okos, szép, különleges. A te gyereked. Nem bántad meg. Dehogy.
Csak olyan jó lett volna még szabadon élni…
Alig végeztél az egyetemmel. Szinte le se tetted a pontot a szakdolgozatod végére. Alig kezdtél beleszokni a munkába, már ott rugdalt a hasadban. Pedig még annyi mindent nem láttál, annyi mindent nem próbáltál. Az élet tele van jobbnál jobb programokkal. Nem akarsz ezekről lemondani. Ha sikerül beszervezni a nagyszülőket, még meglógtok a pároddal, épp csak leugrotok ide-oda. Éjfélig, mert anyád addig adott kimenőt. Próbálkoztok bébicsősszel, de a kölyök megérzi, s biztosan felébred. És éppen, amikor emelkedne a hangulat, a színpadon a kedvenc bandád, megszólal a mobil, benne a kisdeded ordít, ahogy a torkán kifér. Mert a mamit akarja. S te mész, persze, rohansz haza. De azért töröd a fejed, hogyan lehetne megszervezni, legalább egy napot a Szigeten, meg hogy leugorhassatok az EFOTT-ra. Csak egy kicsit lazulni. Aztán jó ötleted támad.
Mondod anyádnak, mentek, viszitek a gyereket is. Már nagy, elszaladgál ott, alszik a sátorban, nem lesz baja. Ez tutira bejön. Anyád elsápad. A képlátása erős, képzeletében megjelennek részeg egyetemisták, térdig porban, sörösüveggel. Nem, mondja, inkább vigyázok rá.
Győzelem. Gondolod.
Aztán a részeg egyetemisták között, térdig porban elkezd hiányozni a kölyköd, de piszkosul. És valahogy az egész bulihangulat távolodik. Zavar a por, a zaj, a szétdobált sörösüvegek. És fáj a fejed a piától, a derekad a sörpadokon való üldögéléstől.
Életedben először eszedbe jut, hogy öregszel.
S ez az egész itt nem is olyan érdekes.
