Kárász Eszter énekes, színésznő, bohócdoktor, aki gyermekszínész múltjával és az azóta eltelt években óriási élettapasztalatot halmozott fel. „Az öröm mindenhol ott van, csak szeret velünk bújócskázni” – ez csak egyike fontos felismeréseinek, amelyeket valamennyi általa űzött művészeti ágban és ebben az interjúban is átad nekünk.
Gyerekszínészként ismert meg téged az ország. Már akkor is készítettek veled interjúkat?
Igen, bár még nem fogtam annyira fel, hogy mi történik. Mindig is nagyon szerettem beszélgetni: Kíváncsi vagyok az emberekre, és szívesen osztom meg a gondolataimat másokkal. A mai napig örülök a jó interjúknak, mert egy jó beszélgetés bennem is új gondolatokat szül. Hatéves koromtól Beszélgessünk címmel volt is a rádióban egy műsorunk Szabó Évával, amiben megvitattuk az élet dolgait. Szerintem sokan emlékeznek Éva néni mély, jellegzetes hangjára a Nyitnikékből, a Vendég a háználból, az Ó, ó, ó nagymamiból és számos egyéb műsorból. Nagyon sokan szerették, nekem pedig élete végéig a legjobb barátom maradt. A Szamárköhögés című film kapcsán is sok interjú készült anno, sokfelé utaztunk, és egy gyermekfilmfesztiválon például életemben először tolmáccsal készítettek interjút velem.
Ma pedig színésznőként, gyerekdalokat és felnőtteknek szóló alkotásokat egyaránt bemutató énekesnőként és bohócdoktorként vagy jelen. Ugyanazzal a zenekarral játszol a gyermekeknek és a felnőtteknek?
Igen, ugyanaz a csapat, hűséges típus vagyok – bár kissé kibővített a felnőtteknek szóló együttesünk –, de többféle műsor és energia. nagyon szeretek a gyerekeknek játszani, most már tizennégy éve adjuk elő kortárs költők megzenésített verseit és Bata István szerző- és zenésztársammal írt saját szerzeményeinket.
Belső igény hatására kezdtél a gyerekzene mellett felnőtteknek szóló zeneműveket is alkotni?
Az elmúlt évtizedben megéltem jó pár hullámvölgyet, és visszakapaszkodtam a hegyek tetejére is, így felnőtt nőként felgyülemlett bennem annyi mondanivaló, amik dalszövegekké és versekké álltak össze. Bata István zenét írt hozzá, és megalakítottuk az Esztett nevű zenekarunkat – a karantén kellős közepén. A napokban zajlanak első albumunk stúdiófelvételei. A gyermek- és felnőttzenekaron túl pedig idén 20 éve, hogy játszom az Edith Piaf sanzonestem. Ezzel is készülünk egy nagykoncertre. És zajlanak az Eszter-lánc mesezenekarunk legújabb albumának előkészületei. Szóval sűrű és szép év ez. Sokat gondolkoztam már azon, hogy mennyire hasonló maga az alkotófolyamat a különböző formációkban, hiszen mindet úgy fogom fel, mint egy beszélgetést a közönségünkkel, és hogy ők gyerekek vagy felnőttek, az tematikában más, és persze másként fogalmazunk, de az alapattitűd ugyanaz – szeretnék valamit mondani, és érdekel, hogy mit válaszolnak rá. A koncerteken is nagyon élő ez a párbeszéd, általában nem is kész dallistával megyek, hanem figyelem, hogy a közönségnek mire van éppen szüksége.
Facebook-oldaladon olvastam, hogy nem szeretnéd műfajilag behatárolni az Esztettet, mert nem vagy híve a kategorizálásnak. Ezt a hozzáállást az élet más területein is vallod?
Igen. Valahogy úgy alakult, hogy egész életemben mindenhol egy kicsit kívülálló voltam. A kisebbik lányommal, aki most éli középkamasz-éveit, éppen erről beszélgettünk, hogy én például, akit úgy ismer, mint aki mindig a társaság középpontja, őszintén visszagondolva, az ő korában mindenhol kicsit periférián voltam, a civil életemben túl sztárocska, a művészvilágban gyerek. És az életem más területein is így alakult. Aztán rájöttem, hogy ez nem baj. Az ember gyerekként mániákusan szeretne beilleszkedni, de felnőttként rájön, előny is, hogy nincs még egy belőle.
Mit eredményezett az életedben ez a felismerés?
Attól kezdve megpróbáltam minél inkább önmagam lenni, és nem fanatikusan beilleszkedni olyan dolgokba, ami félig én vagyok, félig nem. Azóta nem szenvedek tőle, és mióta nem akarok beilleszkedni semmilyen kategóriába, a kategóriák közelednek és nyitnak felém. De nemcsak én, hanem mindenki sokkal izgalmasabb és színesebb annál, mint amit egy-egy ilyen kategória nyújthat. Amikor nem vettek fel a Színművészeti Egyetemre, és elmentem a Pető Intézetbe tanulni, ott ért az első nagy megvilágosodás-élmény ezzel kapcsolatban. Pető András, aki iránt a legmélyebb tisztelettel adózom, a módszerét sok dologból gyúrta össze: kicsit a pedagógiából, kicsit a gyógypedagógiából, kicsit a gyógytornából, kicsit a sportból, beletette saját tapasztalatait és elképzeléseit, és ezeket egy sosem létezett új dologgá gyúrta – és csodákat tett. Talán ott értettem meg először, hogy nem kell meglévő kategóriát keresnem magamnak. Vagyok kicsit zenész, kicsit színész, kicsit énekes, kicsit bohóc – de valójában leginkább nagyon Eszter.
Ez a Pető Intézet-es kanyar is különleges történeted fontos része – mesélnél erről?
Nekem nagyon sokszor irányították az életemet a váratlanul érkező jelek. Az egész gyerekkorom a színészetről szólt, játszottam a Katona József Színházban, a Vígszínházban, Gárdos Péter és Szabó István filmjeiben, szerepeltem a Kölyökidőben, rádiós műsorokban, a Szabó családban és még rengeteg különböző alkotásban. Evidens volt, hogy ez lesz az életem. Nem volt B tervem, kikövezettnek hittem az utam. A második rostán mégis kiszórtak, ráadásul olyan emberek, akikkel együtt játszottam a különböző helyeken. Így utólag hálás vagyok nekik – meg is köszöntem később egyik-másik kollégának, nagyon csodálkoztak. De akkor nagyon dühös voltam és elkeseredett – kicsit meg is rugdostam a Színművészeti ajtaját –, de hát gondolom az jól bírja, nem én voltam az egyetlen. A Duna mellett laktam, lementem sétálni, elpanaszoltam a folyónak a bánatom – ő mindig békésen meghallgatott –, aztán elmentem egy könyvtárba, és meg sem álltam a felvételi tájékoztatóig, dacos tekintettel felcsaptam, és elhatároztam, hogy ahol kinyílik, oda megyek. Így utólag azért ez kicsit rizikós volt. A Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézete oldalán nyílt ki, ami akkor önálló főiskolaként működött. Háromszor is elolvastam, olyan hosszúnak tűnt a neve, majd átfutottam a tájékoztatóját, és már éreztem, hogy ez nagyon erős jel.
Volt bármilyen kapcsolatod azelőtt mozgáskorlátozott emberekkel?
Nagymamám az utolsó öt évében egy komolyabb csípőműtét és baleset után nem tudott már lábra állni, és évekig én raktam át a kerekesszékbe, mentem vele ide-oda, ápoltam, forgattam, tornáztattam, hogy ne legyen felfekvése. Ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben, gyakorlatilag ő nevelt fel. Elsőéves főiskolás voltam, amikor meghalt, de azt még megélte, hogy a Pető Intézetben tanultam tovább. Nekem az, hogy valaki nehéz helyzetben van valamilyen szempontból, és segíteni kell neki, de úgy, hogy az neki jó legyen, otthonos volt. A gimnáziumban a legjobb barátnőm szintén egy kerekesszékben élő lány volt, aki izomsorvadással született – Timi, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot, és nagyon szeretjük egymást. Rögtön megértettük egymást, és sok mókás helyzettel néztünk szembe, amit ő is humorral fogott fel – például amikor a lépcsőkön kellett felrángatnunk őt a fizikaszertárba, vagy amikor az érettségi utáni bulizós esténken zebra híján kellett átkelnünk a Blaha Lujza téren éjnek évadján az egyik oldalról a másikra, mert ugye csak soklépcsős aluljárók voltak, és pár pohár bor után egyensúlyozni a tolószékét tolva girbegurba járdákon. Szóval otthonos volt a számomra, hogy a kihívásokkal élő embertársaim életében részt vegyek. Hogy valaki, aki egyébként korlátozottan tud teljes életet élni, általam is tudjon kicsit teljesebb életet élni. Erről szólt a Pető Intézetis: bármilyen fokú mozgássérülése volt valakinek, azt a lehető legjobban visszahozni a teljes életbe.
Bohócdoktorként talán ugyanezt teszed, csak lelki sérülések mentén keletkező hiányokat pótolsz.
A főiskola elvégzése után konduktorként dolgoztam, sokat külföldön, többek között Franciaországban, Chicagóban, de itthon is. A színészet azonban nem tűnt el teljesen az életemből, nagy színpadi visszatérésem az volt, amikor meghívtak az Óz, a nagy varázsló főszerepére Dorothynak, és a rendező azzal győzött meg, hogy Dorothy olyan, mint egy konduktor, vezeti a barátait, és segít nekik meghaladni önmagukat. Kicsit emiatt is lett Dorka az elsőszülött lányom. A kettős élet azonban nehéz volt, hogy délelőtt mozgássérült gyerekek lábát igazítom, és dalokat énekelek nekik, hogy a ritmusra könnyebben lépjenek, esténként pedig színpadon játszom. Akkoriban például egy izlandi, családon belüli erőszakról szóló drámában bántalmazott nőt alakítottam, akit konkrétan többször megerőszakolnak a cselekményben. Ezt a két energiaszintet nehezen egyeztettem össze. Nagyon vágytam, hogy a kettő együtt működjön, mert nem akartam egyiket sem elengedni – és ahogy ezt „megvágytam”, jött a lehetőség.
Jelentőségteljes ez a „megvágytam” kifejezés. Mit jelent?
Az életemben többször előfordult, és azóta már hiszek is benne, hogy ha az ember úgy igazán tisztán rájön, mit akar, mi az ő útja, és megvágyja, akkor előbb vagy utóbb valami kis ajtó elkezd nyikorogni a környéken, hogy „Hahó, bejöhetsz!”, vagy meglibben egy ablakon a függöny, és ott van a másik oldalon, amit szeretnél. Amint megértettem, hogy nekem az életemnek ezt a két részét össze kell kötnöm, találkoztam a körúton egy régi barátnőmmel, aki éppen azon szomorkodott, hogy nem vették fel a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványhoz. Egyrészt próbáltam megnyugtatni őt, másrészt kikérdeztem, hogy mi is ez a bohócdoktorság. Nagy felismerés volt, hogy itt a megoldás: kórházban, beteg és sérült gyerekeknek a színészi énemet működtetve tudok segíteni, örömöt szerezni, félelmet elűzni, pont azt vinni oda, ami hiányzik. Nagyon szeretem ott megkeresni a dolgokat, ahol kevés van belőle – a kórházban kevés a nevetés, az öröm, a játék. Van, csak elbújt, én pedig szeretek bújócskázni az örömmel. Megtalálom azért is, és olyankor nagyon örülünk egymásnak, mert az örömet nem tudom másként elképzelni, mint olyannak, akinek az a jó, ha megtalálják, és minél több embernek van belőle. A kórházban együtt találjuk meg a gyerekekkel, a szülőkkel, az orvosokkal, a nővérekkel – akiknek éppen szükségük van erre. És mindig ott van.
Mindezt vissza tudod fordítani a saját életedbe is?
Nagyon sokat tanultam a bohócdoktor énemtől, Bigyótól, aki idén lett 24 éves, azóta dolgozom bohócként. Számos borzasztóan nehéz helyzetben fogta meg a kezem, és segített nekem magamnak is megtalálni a teljes sötétségben a bujkáló kis örömszikrákat. A bohócban az a gyógyító, hogy mindenhol megtalálja a mosolyt, a játéklehetőséget, és teljesen a jelen pillanatban él, örül annak, hogy van, örül bárminek, ami van, és játékra fogja. Szóval igen – nem is tudom, hogy túl lettem volna-e ezeken a nehéz helyzeteken, ha nem vagyok bohóc is. Persze magunkat gyógyítjuk mindig a legnehezebben, én még mindig tanulom, hogy a sok adás mellett időt kell hagyni a töltődésre is, sokszor előfordult, hogy kiürültem, és ezt későn vettem észre, pedig, ha hamarabb észreveszem, könnyebb lett volna újratölteni magam. Tanulom, hogy tudjak magamnak is segítséget kérni, de azt hiszem, jó úton haladok. Csak mire mindent megtanulok, az életnek is vége lesz. De én végeredményben szeretem az úton levést is. És szeretek a jelenben lenni. Nem ugranék vissza például tizenévvel ezelőttre.
Milyen volt akkor az életed?
Életem egyik legnehezebb korszakát éltem akkor, egy bántalmazó kapcsolatból másztam kifele nagy erőkkel.
Utólag visszanézve persze minden, ami az életemben történt velem, hozzátett ahhoz, aki vagyok, és szeretem azt, amilyen most vagyok. Ezt is meg kellett tanulnom átélni és kimondani, vállon veregetni magam. Sikerült kimásznom ebből a kapcsolatból, utána nem bezárni, újraépülni, újra bízni, hinni az emberekben, megszeretni magam. Ez utóbbi volt talán a legnehezebb. Egy ilyen kapcsolatba már azért is kerül bele az ember, mert nem értékeli magát megfelelően, és nem tudja, hogy ez neki nem jár. Ha nem is kellettek feltétlenül a nehéz élmények, de azt hiszem, sikerült mindegyikből megtanulni, amit kellett.
Mindezek mellett felneveltél – már majdnem egészen – két lányt, akikkel, sok interjúban elmondtad már, hogy nagyon jó és szoros a kapcsolatotok. Követnek téged pályáid akármelyikén?
Egyikőjük sem, és ennek örülök, mert ez azt jelenti, hogy sikerült átadnom, hogy önmaguk legyenek. Inspirálódjanak másokból, de a saját útjukat járják. Minden ember tud valami olyat adni a világhoz, amit más nem, és arra jó rátalálnunk. A lányaim előtt még ott az egész élet, a nagyobbik most érettségizett, és ezt a teljesen új korszakot még én is tanulom. Meg kell tanulnom az elengedést. Közöttünk mindig nagyon erős volt a kötelék, és minden anya tudja, hogy ez soha nem ér véget. Négyéves korában mondta a kisebbik lányom, hogy nem lehet könnyű anyának lennem, mert az olyan lehet, mint ha egy testrészem tőlem függetlenül járkálna a világban, mintha lenne még egy szívem, ami a testemen kívül él. És valóban pont olyan, csak ez a testrész most már egyáltalán nem vágyik arra, hogy megvédjem a veszélyektől, nekem pedig az a dolgom, hogy megtanuljam, hogyan kell szépen elengedni, de megmaradjak biztos védőhálónak. Mindketten tanuljuk, hogyan lehet a burkot egészségesen úgy kipukkasztani, hogy megmaradjon az erős szeretetkapcsolat, ami mellett mindenki tud szabadon, önállóan szárnyalni. Akinek van tizennyolc körüli gyereke, az tudja, miről beszélek. Végtelen örömmel nézem, ahogyan saját útján jár – a matematika és a közgazdaságtan érdekli. Őt velem ellentétben megnyugtatják a számok, magabiztosan indul a saját ösvényein. Kisebbik lányom még gimnazista, és mellette sportoló, freestyle snowboardozik, nemzetközi versenyeken indul, és így is képzeli el az életét – sokat utazva, a sportnak élve. Bármi, amivel ő boldog, azzal boldoggá teheti a környezetét – így engem is.
Színésznőként miben játszol mostanában?
Elkezdtünk visszatalálni egymáshoz a színpaddal. Sokáig szinte kizárólag zenészként, énekesként működtem, amíg a tavalyi évadban fel nem kértek az RS9 színházban, hogy játsszam el Edith Piaf szerepét Cocteau darabjában, a Cocteau és Piafban. Lábán Kati, a rendező, látott a Piaf-sanzonestemen, és kifejezettem velem szerette volna színpadra vinni ezt a művet. Én is fordítottam le a szöveget franciából. Ez volt életem első műfordítása, azt mondják, jól sikerült. A darab egy nehéz monodráma, amit a szerző kifejezetten Edith Piafnak írt, hogy kipróbálhassa magát színésznőként is.
Mit jelentett számodra eljátszani kedvenc énekesnődet egy méltatlan kapcsolatban sínylődve?
Elindultam azon az úton, hogy saját múltamat, régi bántalmazó kapcsolatomat átgyúrjam művészetté, mert bár a darab nem aktívan bántalmazó, de nagyon méltatlan kapcsolatról szól. Van benne egy néma szerep, a férfi, aki teljesen semmibe veszi a nőt. És a nő hol tombol, hol könyörög, hol fenyegetőzik, hol sír, de nem tud kiszállni ebből a romboló kapcsolatból. Olyan mélységekbe szálltam alá magamban, amiken úgy gondoltam, hogy túl vagyok. És jó volt megélni, hogy emberileg túl is vagyok, de művészileg tudok belőle építkezni. Hiszem, hogy mindent, ami ér az életben, kötelességem művészként valami olyasmivé formálni, ami segít másoknak. Ha megmutatom, én hogyan éltem túl, azzal segítek másoknak is túlélni. Saját szavaimmal is szeretnék majd beszélni erről, de még nem találtam meg, hogy dalban, könyvben, előadásban vagy milyen formában kell ezt alkotássá formálnom.
A Facebook-oldaladat nézegetve nem lehet nem észrevenni, hogy jól írsz. Foglalkoztat az írás?
Igen, mindig is szerettem szavakba gyúrni a gondolataimat, mert kikristályosodnak, és a gondolatok átadására a szó az egyik legfontosabb eszközünk. Egyre többen mondták, hogy megfogta őket egy-egy Facebook-bejegyzésem, ahol naplószerűen írom le a gondolataimat. Több kiadó is megkeresett, hogy lehetne ebből könyv is. Már a felénél tartok, de még el kellene tűnni pár hétre, hogy összerakjam a másik felét. Arról szól, ahogyan én az életet látom. Olyan pillanatokról például, amikor elestem, és körülnéztem ott lenn, hogy milyen kincset lehetne fölszedni.
