A mondák vérgőzös farkasa ijesztőbb, mint a szomszéd náci? Krasznahorkai új könyvéről

Amikor huszonévesen megkapja élete első mobilját, egy „világoskék, használt, de csodaszép” Nokiát, a roppant testi erejéről ismert Florian Herscht papír zsebkendővel takargatja le a készüléket, nehogy beporosodjon az asztalon. Naiv lélek. Egy időben mindennap kimegy a vasútállomásra, és Angela Merkel feliratú táblával a kezében várja a Jena felől érkező vonatot, bízva a kancellárasszony érkezésében. 

„Egyszerre zseni és tökhülye ez a gyerek” – állapítja meg róla a náci bandavezér Bossz, akinek felügyelete alatt aprópénzért sikálja a graffitiket a Kanai Góliát. „Okos és fogékony” – jellemzi Köhler úr, a hobbimeteorológus, aki fizikából tanítja az esti iskolában. „Jólelkű fiú” – hangsúlyozza Ilona, a Grillhäusel büfé tulajdonosa. De ugyanezt mondhatná róla Hopf asszony, Rosario, Uta néni vagy Hoffmann is. Florian Herscht rendes gyerek, ott segít, ahol tud: rekeszeket cipel, fákat gallyaz, pénzt ad kölcsön. 

Hogyan reagál egy ilyen csupa szív melák, ha összeér benne a kvantumfizika hátborzongató világképe, Bach zenéjének megfejthetetlen stabilitása és a náci terror sokkoló felismerése?

Iszonyú minden angyal

Hangzik a rilkei figyelmeztetés, amelyről Krasznahorkai László saját bevallása szerint megfeledkezett. Új könyvét, a Magvető Kiadónál megjelent Herscht 07769-et minden regényszerűsége ellenére elbeszélésnek tartja, mert – ahogy a kötet bemutatóján elárulta – itt most „nem egy valóság elhelyezéséről, megjelenítéséről van szó”, hanem „egy történetről, méghozzá egy angyal történetéről”. „A tündöklő, elvarázsoló, szívhez közel álló és az öldöklő angyal kétarcúságát” fedezte fel „ebben a lényben”, mármint Florianban, „aki bekéredzkedett a mi valóságunkba ez által a könyv által”. Ebből a megfogalmazásból is látszik Krasznahorkai koncepciója az alkotásról: az író nem kitalál, nem dönt, inkább csak rögzít, lejegyez, körmöl – a szavakat pedig a fejében megszólaló karakterek diktálják. Elsőre mindez talán képtelennek, misztikusnak, akár őrültnek hangozhat, egy dolgot viszont megmagyarázni látszik. 

Azok a védjegynek számító, hosszú mondatok

Aki nem olvasott még Krasznahorkai-könyvet, általában annyit már azért hallott róla, hogy ő az az író, akinek olyan bitang hosszú mondatai vannak. Miért teszi ezt az olvasóival? Bár a 24.hu-nak adott interjújában megvesztegethetetlen elitistaként utal magára, úgy tűnik, egyáltalán nem a tömegkultúrától való elhatárolódás tudatos vagy tudattalan vágyában érdemes keresnünk a választ. Legalábbis Krasznahorkai mutat egy sokkal kézenfekvőbb irányt, amelyen elindulhatunk. Az Élet és Irodalom kérdésére kifejti, hogy nem tud vagy akar akadályokat állítani az őt érő beszéd zuhogásával, elsöprő erejével szemben. Pontosan úgy írja le a monológokat, ahogyan „beledörögnek az agyába”, nem hajlandó „csinos darabokra szabdalni őket”. Szerinte „a vessző hasonló a lélegzetvételhez”, mely „nem megállítani, elviselhetővé tenni”, hanem fenntartani, továbblendíteni akarja „a közlés eleven erejét”. Mit jelent ez a gyakorlatban? 

Azt, hogy kapunk egy 424 oldalas mondatot. Grandiózus dolog, könnyű elájulni vagy megrettenni tőle. Az első reakciókon túl viszont észrevehetjük, hogy kicsit olyan ez a végtelen mondat, mint Florian Herscht maga: hatalmas, de bizonyos értelemben szelíd, hagyja magát megközelíteni, ha a megértés szándékával fordulunk felé. Sőt, rengeteget segít a ritmusával, a tagoltságával. Ha kapcsolatba lépünk vele, szinte észrevétlenül sodor el minket a legnagyobb kérdésekig. 

Nagy Dialógus a Valami és a Semmi között

Az univerzum keletkezéséről máig nagyon keveset tudunk. Belegondolni is szédítő az ősrobbanásról szóló kvantumfizikai elméletekbe. Florian Herscht egy gimnázium pincéjében hall először ilyesmiről, az esti iskola fizika-előadásain. Ezekből azt szűri le, hogy „az egész mindenség” egy „megmagyarázhatatlan tényen nyugszik”. Azon, hogy „egy zárt vákuumtérben minden 1 milliárd anyagi részecske mellett mindig 1 milliárd antianyagi részecske is keletkezik, melyek összetalálkozván kioltják egymást, de aztán egyszer csak, hogy, hogy nem, az 1 milliárd + egyedik anyagi részecske után nem jelenik meg az 1 milliárd + egyedik antianyag részecske, és így ez az egy anyagi részecske ott marad a létezésben, vagy egyenesen ez hozza létre a létezést, mint bőség, mint felesleg, mint többlet, mint hiba, és ebből, kizárólag ebből és emiatt van az egész mindenség, azaz enélkül nem lenne.” 

Az anyagi és antianyagi részecskék közti egyensúly a fentiek alapján egyszer már megbomlott. Akkor az anyagi részecskék oldalán keletkezett többlet, létrejött a világ, az élet, a remény. De mi van, ha egy véletlen folytán ismét hiba csúszik a rendszerbe, és „egy sátáni szimmetriasértés” miatt ezúttal az antianyagi részecskék, a pusztulás, a halálos fény felé billen a folyamat? Az ősrobbanás ellenkezőjétől tart Herscht, ezért írja zavarosabbnál zavarosabb leveleit Angela Merkelnek. A boríték bal felső sarkában csak a vezetéknevét és az irányítószámát tünteti fel, innen a könyv címe. 

Az erők és antierők egymásnak feszülése persze nemcsak az atomok szintjén érdekes ebben a műben: az egyénen belüli, a személyek közötti és a tágabb közösséget érintő egyensúlyok is meglehetősen törékenyek. Ezért fordulhat elő, hogy az angyali jóság vad öldöklésbe fordul, egyes szereplők mitikus párharcba lépnek, „az időből igyekeznek csapdát állítani” egymásnak, és várják, hogy egyikük hibázzon; az antifasiszta kezdeményezések pedig képtelenek kordában tartani a náci erőszak felszínre törését, pláne ha ugyanazokkal az eszközökkel operálnak. 

Az emberek nem attól félnek, amitől kellene 

Míg Florian teljesen belegabalyodik a természetfilozófiai kérdések miatti aggodalomba, addig a helyieken egy romantikus pikniken történő farkastámadás hatására uralkodik el a rettegés. Bekapcsolnak az ősi félelmeik: „a farkas az farkas, és a farkas egy szörnyeteg”, akivel még a gyerekeit sem ijesztgeti az ember. Mit lehet valójában tudni ezekről a kivételes állatokról? Az senkit sem érdekel. A farkasokkal foglalkozó szervezet, a NABU munkatársa mindössze négy lakosnak tart előadást a városházán, azok is hamar lelépnek. Pedig elég fontos dolgokat mond ki ez a Tamás Ramsthaler. Azt például, hogy a farkasokkal szembeni félelem mindig is olyan erős volt, hogy „a valóság ezt a félelmet csak megzavarta volna, mert a valóságról könnyű, de nehéz lemondani a félelemről”; vagy hogy a „mondák és legendák vérgőzös farkasa mindig valóságosabbnak tűnt az embereknek, mint az a farkas, aki valójában [...] együtt élt velünk, míg csak ki nem irtottuk mind egy szálig őket”.  

Ezzel elérkeztünk a könyv számomra talán legizgalmasabb aspektusához. Miért van az, hogy a szereplők ködös kvantumfizikai eshetőségektől és mondabeli farkasoktól félnek a legjobban, miközben egy nácifészek kellős közepén élnek? A szakaszról már az első oldalakon kiderül (számunkra legalábbis), hogy fegyvereket és robbanószereket halmoztak fel különböző rejtekhelyeken, és várják az X-Napot, „a Negyedik Birodalomért indított harc kezdő pillanatát”. Persze nem hangoskodnak olyan sokat, mert „ők nem cirkuszt, ők háborút akarnak”, de azért mindenki tud róluk. Ringer, az a „színtiszta elvi ember” még tüntetést is szervez ellenük Jénában, amire mindössze 180-an mennek el, Kanából senki. Talán félnek, közönyösek vagy elfoglaltak – kifogás mindig akad. És persze ott van az is, hogy a homályosabb fenyegetések (kvantumfizika, farkasok) általában sokkal több szorongást keltenek bennünk, mint az, amivel nap mint nap találkozunk. 

A szomszédban lakó náci

„Mindig így kezdődik, hogy csak egy-két senkiházi, egy-két beteg szerencsétlen kezdi” – figyelmeztet Ringer, de senki sem hisz neki. A Bossz vezette bandát nemcsak azért nehéz komolyan venni, mert alapvetően egy szedett-vedett társaságról van szó, amelynek tagjaival együtt lehet érezni a nehéz múltjuk és a szegényes körülményeik miatt, hanem azért is, mert a jelenlétük megszokott, névről ismerik őket, ráadásul évek óta nem csináltak semmit. Ami azért nem teljesen igaz, inkább arról van szó, hogy bármit meg lehet szokni: sajnos az antiszemitizmust és az agressziót is.

Sokszor pont ez adja a könyv fekete humorát, például amikor a május elsejei ünnepségről így ír Krasznahorkai: „égtek a kertben a lámpák, még volt egy csomó sült hús, de a Bockwurst már elfogyott, néhányan elkezdték egymást agyba-főbe verni a Rosengarten hátsó fertályán, szépen világított a hold is”. Az egész náciságnak van egy szánnivalóan kicsinyes oldala: hogy mekkora változást jelent a szakasz életében, amikor a Köstritzer árát megemelik a Nettóban, így másik sörmárkára kell váltaniuk, vagy hogy a főhadiszállás vécéinek takarítása körül milyen viták mennek. A banális, a hétköznapi pedig könnyen elaltatja a veszélyérzetünket, inkább szórakoztat. 

Kekszek és krizantémok

Deczki Sarolta írja a Könyvterasz.hu-n megjelent kritikájában, hogy „a történet [...] kissé teleregényszerűvé válik, afféle thüringiai Szomszédokká”. Ezzel arra utal, hogy Kana számos lakójával, azok legapróbb szokásaival is megismerkedhetünk. Bár Krasznahorkai maga azt mondja, hogy elsősorban nem egy valóságot akart megjeleníteni, inkább egy történet elmondására fókuszált, számomra mégis az egyik legnagyobb élményt a kisváros életébe való bekapcsolódás, a karakterekkel való találkozás jelentette.

Imádtam például Schneidernét és Burgmüllernét, Köhler úr kotnyeles szomszédait, akik közül az egyik évtizedekkel ezelőtt eldöntötte, hogy két keksz elég lesz neki a délutáni teához, és azóta is ehhez tartja magát. Vagy Ingrid nénit, aki fél a „terristáktól” (így mondja, de senkinek nincs szíve kijavítani), és pont aznap jár házról házra egy krizantémverseny ötletével, amikor az egész város sokkhatás alatt van, de ő erről mit sem tud, mert füldugóval alszik, és nem értesült a történtekről. Vagy Jessicát, a víg kedélyű postást, akit igazából nem a szerte hagyott zoknik, hanem a lábszaguk zavar, de ezt sosem mondaná el a férjének.

Sorolhatnám még a jobbnál jobb figurákat, szinte kivétel nélkül hitelesek és szerethetők. Ráadásul egy csomó minden összeköti őket, szoros hálózatot alkotnak, mégis egyedileg is érdekesek, a nézőpontjaik között pedig ide-oda képes cikázni a szöveg. Bravúrosak ezek a váltások, ahogy a többszólamúság összeáll egy nagyobb egésszé. 

Bachban és a művészetben lehet az orvosság?

Johann Sebastian Bachnak fontos szerep jut a Herscht 07769-ben. „[...] mit érdekel téged az univerzum, miért nem a Bachhal foglalkozol, a Bach itt élt, és itt élt az összes Bach, ha nem tudnád, és ekképpen ez egy Nemzeti Bachterület, az igazi német Thüringiában a Bachhal foglalkozik, mert Wechmartól Lipcséig tart nekünk az univerzum, megértetted? fel tudod fogni?” – fenyíti a Bossz Floriant, aki egy ponton szintén a zeneszerző hatása alá kerül. Bach műveiben kezdi meglátni azt a „stabil szerkezetet”, amelyben – a kvantumfizikai folyamatokkal ellentétben – nincsen helye esetlegességnek, változásnak, hibának, mert nincsen benne semmi rossz. 

Engem különösen az a rész fogott meg, amikor Herscht a zeneművek szerkezetéről gondolkodik. Bár nem vagyok túl jártas a klasszikus zenében, és a tökéletes szótól is ódzkodom, érdekes volt eljátszani azzal, mi jön ki, ha az okfejtést irodalmi művekre, jelen esetben a Herscht 07769-re vonatkoztatom. Eszerint ha a szöveg szerkezetei, rá épített témái, a témákat megjelenítő hangok és azok egymáshoz való viszonylatai is elég jók, akkor a dolgok a helyükre kerülnek, a mű összeáll. Mindez messzemenőkig teljesül a Krasznahorkai-könyv esetében. Florian, a kétarcú angyal egy mondatban ránk zúduló története olyan, mint Bach zenéje: talán akkor is szól, ha épp nem hallgatja senki, és a mi dolgunk csak az, hogy minél többször visszatérjünk hozzá.