Noha roppant különleges, a Ragyogó koponyák barlangját meglepően sokáig nem fedezték föl: mindössze 1994-ben találtak rá Honduras legősibb, temetkezésre használt sziklaüregére, amely máig sok titkot rejt.
1994 áprilisában öt fiatal indult el kirándulni a hondurasi Catacamas városából. Nem is sejtették, hogy a környék egyik legfontosabb fölfedezése fűződik majd a nevükhöz. A talguai barlangba tartottak, amely ekkoriban már jó ideje ismert hely volt: 1935-ben fedezték föl. A fiatalok azonban ezen a napon valami különösre bukkantak: egy nyílást vettek észre a barlang mennyezetében, és úgy döntöttek, közelebbről is megvizsgálják, hátha egy járat húzódik mögötte.
Titokzatos maradványokra leltek a barlangban
Egyikük visszament a 6 kilométerre található városba egy létráért, amelynek segítségével már fel tudtak mászni a bejárathoz. Az üreg, amelybe így bejutottak, először egy gyönyörű, ám szokványos cseppkőbarlangnak tűnt.
Ám a sztalagmitok és sztalaktitok, hasadékok és párkányok labirintusában hamarosan egészen különleges dolgok csillantak meg: apró kristályokkal borított, a fejlámpák fényében sziporkázó koponyák és csontok.
Néhány fotót készítettek, de egyébként érintetlenül hagytak mindent, és értesítették a hondurasi régészeti hatóságot. A barlangban régészeti ásatások kezdődtek, és a kutatók hamarosan rájöttek, hogy az ország legrégebbi, temetkezésre használt sziklaüregére leltek.
Pirosra festették a csontokat
A csontok korának megállapítása nem bizonyult egyszerű feladatnak. Először azt gondolták, hogy az időszámításunk előtti 300 és az időszámításunk szerinti 500 közötti időből származnak, ám későbbi szénizotópos kormeghatározás sokkal régebbinek mutatta őket: valamikor az időszámításunk előtti 1000 körül kerülhettek a maradványok a barlangba egy azóta már megszűnt bejáraton keresztül. A csontokkal kapcsolatban más érdekességek is akadnak: a sziklaüreg úgynevezett másodlagos temetkezési hely lehetett a kutatók szerint, ami azt jelenti, hogy
a maradványokat először máshova helyezték el, és csak később ásták ki, majd szállították át őket a talguai barlangba, ruhába csomagolva.
A korabeli őslakosok hite szerint ugyanis a barlangok szent helyek voltak, az istenek és a halottak világának bejáratai – ezért gyakran használták őket másodlagos temetkezési helynek. Mielőtt elhelyezték a csontokat a cseppkövek között, pirosra festették őket – hogy ennek pontosan mi lehetett a szerepe a temetkezési szertartásban, azt egyelőre csak találgatják a régészek.
A csontok felfedezése után kapta a sziklaüreg azóta is ismert nevét: a Ragyogó koponyák barlangja. Az elnevezés kicsit csalóka, hiszen a csontok maguktól nem világítanak:
az idők során mészkő rakódott le rájuk, és a kristályos réteg csillog, ha fény éri.
Meglepően fejlett nép lakhatott itt
Annak meghatározása, hogy milyen nép használta a barlangot temetkezésre, roppant nehéz feladatnak bizonyult. A környéket ugyanis ebben az időben és később is rengeteg különböző mezo-amerikai törzs és etnikum lakta. Fernando Espino atya, egy spanyol misszionárius például 1674-ben azt írta az Olancho-völgyről, hogy „több mint kétszáz különböző népcsoport és nyelv” található a környéken.
Annyi mindenesetre bizonyosnak tűnik a régészek szerint, hogy az itt élők kereskedelmi kapcsolatban éltek a majákkal, és meglehetősen fejlett társadalomban éltek. Erre utal, hogy a csontok mellett agyag- és márványedényeket is találtak, ami társadalmi rétegződést mutat, hiszen az értékesebb alapanyagból készített tálakat minden valószínűség szerint a gazdagabbak, előkelőbbek használták, az agyagedényeket pedig az egyszerű, szegényebb emberek. A márvány mint alapanyag használata ráadásul a technológiai fejlettség bizonyos fokát is mutatja, hiszen megmunkálása nem egyszerű feladat.
A felfedezés hatására részben újra kellett gondolni az ország történelmét. Korábban ugyanis nem gondolták, hogy ezen a területen ilyen régen is élek a majákhoz hasonló fejlettségű népek.
Az ősi maja civilizációban rengeteg állatot szentnek tartottak, ezek egyikét ma gyakran fogyasztjuk.
