A népszerű szénsavas üdítőt senkinek sem kell bemutatni. Nemcsak most szeretik sokan, de hetven évvel ezelőtt is literszámra itták. Főleg a náci Németországban.
Képzeljük egy kicsit magunk elé a második világháborút, de most a kereskedelem szempontjából. Minden, ami korábban azokból az országokból – jellemzően Amerikából – érkezett, amelyek ellen Hitler háborút hirdetett, nem volt többé kívánatos portéka. Sőt, ha valaki nyílt színen fogyasztotta őket, azzal kvázi a szimpátiáját fejezte ki az ellenség iránt. Már ha hozzájutott: a háborúk nem arról híresek, hogy felpörgetnék a nemzetközi kereskedelmet, pláne ellenséges országok között. Inni azonban kell, és nem elég a víz meg az alkohol. Mit vásárolhattak hát a náci Németország és az épp leigázott területek lakói? Fantát.
Ma már annyiféle kóla kapható, hogy nehéz elképzelni a Coca-Cola egyeduralmát. A 20. században azonban ők uralták az üdítőital-piacot. Eleinte a recept és a jogok kétszeres eladása miatt az italt Yum Yum és Koke néven is forgalmazták, ám csak az eredeti maradt népszerű. A frissítő, élénkítő hatású italt vitték, mint a cukrot, még úgy is, hogy 1903-ig olyan kokalevél-kivonatot használtak benne, aminek valódi kokaintartalma volt. Németországban kifejezetten kedvelték a kólát, olyannyira, hogy Amerikán kívül ez volt a Coca-Cola legnagyobb piaca. 1936-ban a cég a berlini olimpia hivatalos szponzorai közé tartozott. 1939-re 43 palackozóüzeme és több mint 600 helyi forgalmazója volt Németországban.
Ám jött a háború, és minden, ami amerikai volt, hirtelen gonosszá változott. Nem csak a németek szemében: az Államok sem szívesen szállított a náciknak. Ez azért vált kardinális kérdéssé, mert a Coca-Cola a mai napig alapvetően úgy jut el a különböző országokba, hogy a cég csak magát a titkos recept alapján készített szirupot forgalmazza. Ezt az adott hely üzemeiben hígítják és palackozzák. Németország a háború idején egyre kevesebb ilyen koncentrátumot kapott, s amit sikerült megszerezni, azt is sebesült katonáknak tették félre a kórházakba. A német kormány külön felügyelőt nevezett ki a megszállt területeken található Coca-Cola-gyárak termelésének biztosítására. Ez a felügyelő volt a német Max Keith, aki alapvetően a legtöbbet tette azért, hogy a Coca-Cola elterjedjen Németországban. Ő volt az, aki kitalálta, mit tegyenek, amikor már semmiféle kólaalapanyag nem érkezett az országba és a nácik államosítással fenyegették a gyárakat.
Maradékokból valami édeset
Keith javaslatára amellett, hogy kénytelen-kelletlen leálltak a Coca-Cola gyártásával, megkísérelték egy másik üdítőitallal helyettesíteni, hogy az üzemek továbbra is működhessenek. Új nevet és ízvilágot kellett kitalálniuk úgy, hogy alapanyaguk nem igazán volt. Ezért az élelmiszergyártás maradék anyagait használták fel, jellemzően tejsavót és az almaborgyártás után maradt gyümölcsmaradékokat, almarostot, no meg szaharint, répacukrot, ami akadt. Ennek is köszönheti furcsa színét és kezdetben folyamatosan változó ízét a német Fantasie szóból alkotott Fanta. A szénsavas üdítőital ugyan nélkülözte a kóla koffeintartalmát, ízvilága is jelentősen eltért tőle, az emberek mégis hamar megszerették. Pláne úgy, hogy az édes itallal pótolni lehetett főzésnél az oly nehezen beszerezhető cukrot.
A németek nem tudták megölni, Amerikában lett hős
No de mit szóltak ehhez az egészhez a Coca-Cola amerikai gyártói? Először is a második világháború lezárását követően újra szállítottak az országba koncentrátumot, így az üzemek, amelyek addig Fantát gyártottak, ismét előállíthatták a kólát is. Ebben a legnagyobb szerepet Max Keith játszotta, aki többszöri felszólítás ellenére sem lépett be soha a náci pártba, és ügyesen egyensúlyozott hazája és az amerikai vezetés között – valójában nem lehetett eldönteni, hogy a Coca-Colával vagy a németekkel szimpatizál. A háború végén a németek ugyan megpróbálták még gyorsan beszervezni és fővesztés terhe mellett államosítani a német üdítőgyárakat, de egy bombázásban pont az az igazságügyi miniszter halt meg, aki Keithre fente a fogát. A férfi szerencséje tovább folytatódott, amikor a Coca-Cola, jutalmul azért, mert a háború ellenére megőrizte a németországi gyárakat, és nem mellesleg a háború után a cég nyereségét azonnal átadta az amerikai központnak, a cég európai elnökévé tette. A Fanta pedig, amelyet tulajdonképpen a Coca-Colának dolgozó német talált fel, nem tűnt el, az emberek szerették, s így szépen megfér a mai napig is az üdítőitalos polcokon az „amerikai” kóla mellett.
