Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Bolygónkat gyakran képzeljük egy mérhetetlenül túlzsúfolt helynek, ahol minden négyzetcentiméteren emberi tevékenység nyomai látszanak. Ám ha kicsit mélyebbre ásunk, kiderül, hogy igenis léteznek még területek, ahol nemcsak ember nem járt még, de nagyon más élőlény sem.
Ami nem lakott, az halott? Nem feltétlenül. Tény, hogy a Föld számunkra elviselhető körülményekkel rendelkező területeit mind elfoglaltuk, és egyre csak többen leszünk. Két lehetőségünk maradt: vagy összezsúfolódunk a jelenlegi életterekben, vagy elkezdünk új területeket meghódítani. Csakhogy ez cseppet sem egyszerű. A szemetelő, internetező, felhőkarcolókat építő modern emberiség ugyanolyan kiszolgáltatott a környezeti hatásoknak, az időjárásnak, mint bármelyik másik, általában lenézett élőlény. Igenis léteznek olyan pontjai e bolygónak, amelyek nem engednek oda minket, sőt semmilyen más élőlényt sem. Az élet határát azonban sokkal nehezebb meghúzni, mint azt korábban gondoltuk volna...
Az Atacama-sivatag csapdája
Az észak-chilei Atacama-sivatag már első látásra sem egy vendégcsalogató hely. Ez a világ egyik legszárazabb helye (összehasonlításképp: ötvenszer szárazabb, mint a kaliforniai Halál-völgy), és a Mars-szerű terület egyes részein ötven év is eltelik eső nélkül. Nem véletlenül fogalmazott úgy Alonso de Ercilla költő 1569-ben, hogy e sivatag egy ember nélküli föld, ahol sem madarak, sem vadállatok, sem fák vagy más növények nem találnak számukra kedvező feltételekre. Nagyon sokáig a tudósok is úgy gondolták, hogy ez igaz. Ugyanakkor az utóbbi években kiderült, hogy még az Atacama sem teljesen élettelen. Egy csapatnyi, endolitnak nevezett mikroorganizmus a sziklák pórusaiban talált menedékre, ahol legalább néha összegyűlik egy kis víz. A tudósok szerint négymilliárd éve vannak jelen a bolygón, így volt idejük alkalmazkodni még az ilyen szélsőséges körülményekhez is. Ez ráadásul azt is jelentheti, hogy a nagyon hasonló felszínű Marson éppúgy jelen lehetnek, mint itt. Ezek után joggal merül fel a kérdés, hogy akkor létezik-e még egyáltalán élet nélküli hely a Földön? A válasz természetesen igen – vegyük csak példának ezt az etióp sivatagot –, az extrém magas hőmérséklet pedig jó kiindulópont.
Az élet határvonala
Létezik az a hőség, amit már egyetlen élőlény sem tolerál – és ez meglepően magas. Az általunk ismert legjobb hőtűrő képességgel rendelkező élőlények a hipertermofil (ez annyit jelent, hogy 80 Celsius-fok fölött is megél) metanogéneknek nevezett organizmusok. Ezek az ősi Methanopyruskandleri baktériumok a mélytengeri hidrotermikus vulkáni kürtők széle mentén virágoznak, és akár 122 °C-os hőmérsékleten is vígan növekednek. Jelenlegi tudásunk szerint azonban 150 Celsius-fok felett már semmi sem marad életben. A fehérjék szétesnek, a kémiai reakciók ellehetetlenülnek. Na de hol találunk ilyen magas hőmérsékletet? A már említett mélytengeri vulkáni kürtőkben például igen, hiszen belsejük olykor eléri a 464 Celsius-fokot is – nem véletlen, hogy a fent említett baktériumok csak ezeknek a kürtőknek a közelében vagy szélén tudnak megtelepedni. Ugyanez a szabály érvényes a szárazföldön található vulkánokra is: százötven fok felett már nincs élet. Ez azt is jelenti, hogy a Föld középpontjában, illetve annak közelében sem fogunk élőlényekre bukkanni – már ha egyszer eljutunk egyáltalán odáig.
A mélység nem akadály, csak a hő
Az az eddigiekből is kiderült, hogy az élet nagyon kitartó és szívós valami. A magas nyomás például meg sem kottyan neki, sőt: a hő sokkal inkább szabályozza megjelenését, mint akármekkora nyomás. Pontosan nem is tudjuk megmondani, mi az, amit az élőlények már nem bírnak ki. Nem csoda, hogy a tudósok óvatosak e kérdésben, hiszen 2006-ban egy Desulforudis audaxviator nevű mikroorganizmust fedeztek fel 3,2 kilométer mélyen a Föld felszíne alatt egy dél-afrikai aranybányában. A pálcika alakú baktérium hatvanfokos, radioaktív környezetben él, több millió éve izoláltan a külvilágtól. Jelentősége nemcsak a magas nyomás elviselése miatt nagy, de azért is, mert bizonyítékként szolgál arra, hogy az élet kialakulásához nem feltétlenül szükséges napfény és oxigén. Egy újabb nyom, amin a földön kívüli élet kutatói elindulhatnak.
Mikor fagy meg az élet?
Miközben a magas hőmérséklet egyértelműen kizárja az életet, az extrém alacsony nem. A Psychrobacter nemzetségbe tartozó baktériumok -10 Celsius-fokos, vagy az alatti hőmérsékleten boldogan élnek a szibériai örökké fagyott talajban és az antarktiszi gleccseriszapban. Élet jeleit találták meg az Antarktisz jege alatt elhelyezkedő, -20 Celsius-fokos sós tavakban is 500 méterrel a felszín alatt. A felfedezés továbbra is azokat a kutatókat izgatja leginkább, akik hasonló szubglaciális tavakkal foglalkoznak, csakhogy nem a Föld, hanem a Mars, illetve a Szaturnusz és a Jupiter egy-egy holdjának felszínén. Ez persze nem jelenti azt, hogy mi, emberek jól viselnénk az extrém hideg körülményeket, csak azt, hogy bizonyos baktériumok tűrőképessége összehasonlíthatatlanul nagyobb a miénknél.
Mi a helyzet a sugárzással?
Ismét egy olyan tényező, ami egyértelműen pusztítja az életet – elég csak Csernobilra gondolnunk. A mikroorganizmusok azonban ezt is sokkal jobban bírják: csak akkor pusztulnak el, ha közvetlenül egy atomrobbanás útjába kerülnek és elégnek. Radioaktív hulladékot tartalmazó konténerekben már vígan szaporodnak, sőt a mikrobák Chuck Norrisa, a Deinococcus radiodurans túléli az utat az űrbe, és akár 15 000 gray sugárzási dózist is elvisel. Összehasonlításképp: mi, emberek öt egységnél meghalunk.
Arzén és cián: ezek sem biztosan ölnek
Ami az ember és a legtöbb emlős számára halálos kémiai környezetet jelent, az sem feltétlenül mentes az élet minden jelétől. Az extremofilnek nevezett élőlények (azaz azok, akik a nagyon szélsőséges körülményeket is jól viselik) egy része épphogy arzén, higany vagy cián jelenlétében érzi jól magát. Az oroszországi Kamcsatka meleg vizű forrásaiban a mikroorganizmusok ként vagy szén-monoxidot használnak fel az anyagcseréjükhöz. Így aztán tényleg nehéz olyan kémiai környezetet vagy vegyi anyagot találni, ami kizárná az élet jelenlétét. Bár az Antarktiszon elhelyezkedő Don Juan tó kivételt képez: a 44 százalékos sótartalmú vízben nem sikerült bármi élő jelenlétét igazolni.
Összegezve: nagyon úgy fest, hogy a magas hőmérséklet és az extrém sótartalom az egyetlen, amit a baktériumok nem tudnak elviselni. Minden más, ami a legtöbb állat és ember számára szinte azonnali halált jelent, nem akadály a mikrobák számára. Az elképesztő alkalmazkodóképesség miatt nem tudjuk pontosan meghúzni az élet határvonalát. Hogy ez jó vagy rossz hír, azt már mindenkinek saját belátására bízzuk.
