A hónap dilemmája: Halálbüntetés pró és kontra. A filozófus válasza

0208 cov

Cikksorozatunk mai fejezetében dr. Hell Judit filozófiaprofesszor fejti ki gondolatait a halálbüntetéssel kapcsolatban.

Minden emberi társadalom különbséget tesz az erkölcsileg jó és rossz között, azaz élete erkölcsi szabályoknak van alávetve. Ezek leegyszerűsítve úgy hangzanak, hogy tedd a jót, kerüld a rosszat. A közösségek, az egyes társadalmak puszta fönnmaradása, mi több gyarapodása, tagjainak tartós (emberséges) együttélése nem lehetséges cselekvési szabályok nélkül. Ilyenek a vallás, az erkölcs, későbbi fejleményként a jog szabályai. A szabályok tartalmukat tekintve persze különbözőek és változékonyak: időben-történetileg, kultúránként-kultúrkörönként, társadalmak, társadalmi csoportok, rétegek, nemek, életkor stb. szerint sokféleséget mutatnak. (Egyes vallások, így a zsidó-keresztény vallás, abszolút érvényűnek tekintik erkölcsi parancsaikat.)

Minden társadalomban szankcionálják a szabályszegést. A szankciók célja, eszközei, módjai, majd elvi megalapozása szintén nagy változékonyságot mutatnak. A nyugati kultúra formálódásában kiemelkedő szerepet játszó zsidó és keresztény vallás erkölcsi normái a cselekedetek megítélésében évezredekre mértékadók voltak. Az ószövetségi talióelv (jus talionis) alkalmazása az elkövetett rossz (súlyos bűncselekmény) feltétlen megtorlását célozta, másképpen az életet életért, szemet szemért, fogat fogért elvének is nevezik. Ennek alapján az elkövetett rossz nagyságához, súlyosságához igazították a büntetést. Például aki a Ne ölj! parancsát megszegve felebarátja ellen a legnagyobb rosszat követi el, azaz emberéletet olt ki, az saját életével fizessen.

A halálbüntetésnek tehát igen sokáig a megtorlás elve volt az egyetlen alapja.

A keresztény vallás Jézusnak a szeretetről és megbocsátásról (az ellenség szeretetéről is) szóló tanítását teszi meg az ítélethozatal elvi alapjául. A világban berendezkedett egyház azonban története során a gyakorlatban sokszor messze távolodott ettől. A mindenkori hatalomnak (királyok, bírák, eretneküldözők) például így megvolt a felhatalmazása arra, hogy a bűnös életének elvételével büntessen. A középkori keresztény teológia fejedelme, Szent Tamás is így vélekedett: Ne ölj! Azaz ne ölj önhatalmúlag! – értelmezte a parancsolatot. A zsidó-keresztény vallásban már megragadható az a mozzanat, hogy az emberi élet kitüntetett érték, mely védelemre szorul, szent, mert Istentől kaptuk, és más nem is veheti el.

Ehhez az értéktételezéshez kapcsolódik ugyanitt az ember méltóságának eszméje, mely hosszú évszázadok eszmetörténeti fejlődését kíséri végig és válik végül a modern jogfilozófiai gondolkodás alapvető értékévé. A kultúránkat meghatározó vallásban az emberi méltóság istenképűségünkből, különleges teremtményi mivoltunkból ered. Az ember személy, egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, isteni ajándékként kapott szabad akarattal rendelkező lény.

Megszólalónkról

Dr. Hell Judit, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Filozófia Tanszékének professzora, az Egyetem Esélyegyenlőségi Bizottságának elnöke. Kutatási területei a magyarországi filozófia története, a feminista filozófia és az etika.

A reneszánsz (Mirandola), az újkor, majd a felvilágosodás filozófiája vitte tovább, illetve dolgozta ki (enciklopédisták) e világi alapokon az emberi méltóság eszméjét (Kant). A méltóság alapvetően etikai, de mint látni fogjuk, a jogfilozófiában és a büntetőjogban is megkerülhetetlen fogalom. Egyedül az embernek mint erkölcsi személynek a feltétlen értékét hivatott jelölni, tehát az emberlét legalapvetőbb értéke, mely sérthetetlen, s amelynek feltétlen tisztelettel adózunk.

Az ember nem kezelhető tárgyként, eszközként 

Az ember autonóm, önmaga alkotta erkölcsi törvényeknek önmaga akaratából engedelmeskedő lény. A méltóság tehát az emberre mint erkölcsi személyre vonatkozik, minden személyt egyenlően, feltétel nélkül eleve megillet, akkor is, ha súlyos bűnt követ el, tehát erkölcsi minőségétől függetlenül, és születésétől fogva (mert embernek született). Senki által nem fosztható meg tőle, és a személy nem is mondhat le róla. Az ember „magánvaló cél”, öncél, önérték, azaz értéke önmagában van, nem kezelhetjük eszközként, tárgyként, értéke pénzben nem kifejezhető; semmi által nem pótolható, meg nem fizethető emberi méltósággal rendelkezik.

Az ember (szemben az állattal) eszes, autonóm, szabad, (szabadságában) egyenlő mivoltában a legnagyobb érték, mind magunkban, mind másokban a lényegét képező méltóságát feltétel nélkül tisztelnünk kell. A modern jogalkotás számára olyan alapérték, olyan „anyajog”-ként tételezik, amelyből további személyi jogok/emberi jogok vezethetők le.

Amikor tehát korunkban a halálbüntetés tilalmát (főként a II. világháború szörnyű eseményeinek rettenetes tapasztalatai nyomán) az alkotmányos demokráciákban az emberi jogokra (mint erkölcsi tartalmú jogokra) alapozzák, nyilvánvalóvá válik eme etikai fogalom büntetőjogi szerepe. Amikor valakit kínzásnak vetnek alá vagy megszégyenítenek, megaláznak, vernek, gázkamrában megölnek, azt mondjuk, hogy ez nem megengedhető, mert embertelen, azaz mert sérti az emberi méltóságot.

A halálbüntetés kérdése igen komplex (erkölcsi, politikai, jogi, teológiai), és az egyik leginkább megosztó probléma. Nyugvópontra aligha juthatnak valaha is a róla szóló viták. Pró és kontra hoznak fel újra és újra érveket a közvélekedésben, de ugyanígy a jogász szakma képviselőinek körében is, nem beszélve a politikai hatalom mindenkori birtokosairól.

Szemet szemért, fogat fogért?

A köznapi emberek nagy többsége (különösen a véres, zaklatott történelmi korszakokat átélt társadalmakban) szinte reflexszerűen követeli ezt a büntetést, bosszúvágyból, a bosszúállás indulatától fűtve, akkor, amikor például súlyos, élet elleni bűncselekmények vagy azok sorozata történik meg. Szemet szemért, fogat fogért.

A társadalmi többség talán a legtöbb országban ma is halálbüntetés-párti, noha 2018-ban a világ országainak mindössze 10 százalékában hajtottak végre kivégzéseket (20 állam), az ENSZ tagállamainak pedig 74 százaléka (142 ország) nem alkalmazza ezt a büntetési nemet: törölte a Btk.-ból vagy a törvényt nem hajtja végre. Az EU egyetlen tagállamában sem megengedett a halálbüntetés intézménye és gyakorlata. A nem uniós, de a Tanácsban képviselt országok között egyedüliként Fehéroroszország a kivétel. A jogalkotók az államok többségében tehát nem alkalmazkodnak a köznapi emberek elvárásaihoz, nyomásgyakorlási kísérleteihez, avagy bosszúállást követelő agresszív indulataihoz.

Populista politikusok – többnyire kampánycélokból – szeretik ennek újbóli visszaállítását/bevezetését a tömegeknek beígérni. Magyarországon 1990-ben, a rendszerváltás, a többpárti demokrácia építésének kezdetén Alkotmánybíróság mondta ki a halálbüntetés alkotmányellenes voltát, ennek alapján került sor a Btk.-ból való kiiktatására. Sajátos módon nem a törvényhozói hatalom, nem a parlament szüntette meg, mert egyetlen újonnan alakult párt sem vállalta a kezdeményezéssel járó népszerűtlenséget. Így elmaradt részükről a lakosság tájékoztatására, netán meggyőzésére irányuló föllépés, a konszenzusteremtés lehetősége is e fontos társadalmi kérdésben.

A Magyar Köztársaság Alkotmánya (1990. 54§.1.) elismerte az alapvető emberi jogokat, és elkötelezte magát azok tiszteletben tartására, biztosítására állampolgárai számára. Ezek közül a legfontosabb így szól: „Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz... Senkit sem szabad kegyetlen, megalázó büntetésben részesíteni.” Márpedig a halálbüntetés ilyen. (Nem feladatunk itt a két jog egységességi dogmája problémakörére kitérni.) E jogintézmény nagyon komplex kérdéskörét igényesen gondolja végig és mutatja be (különösen a kivégzés folyamatának egyébként „humánusnak” tartott, naturalisztikus, részletekbe menő, precíz és rideg ábrázolásával együtt) az ismert amerikai film, a Ments meg, Uram! Az emberi jogok alkotmányba foglalásával az állam joga a halálbüntetésre megalapozatlanná, a halálbüntetés etikailag nem igazolhatóvá vált.

Az abolicionisták érvei

Átfogó képet kaphatunk a Halálbüntetést Ellenzők Ligája Petíciójának Alkotmánybírósághoz benyújtott dokumentumában e büntetési nem összetett kérdéskörének sokoldalú megközelítéséről. Szó esik ebben az elemzésben a magyar történelem és jogtörténet kiemelkedő személyiségeiről, akik a felvilágosodás szellemiségét követve fölléptek a halálbüntetés ellen vagy korlátozták alkalmazhatóságát birodalmukban (pl. I. Lipót, Mária Terézia, II. József uralkodók, Szemere Bertalan, Deák Ferenc, Csemegi Károly jogtudósok). Felfogásuk azt bizonyítja, hogy nem idegen fejlemény a magyar jogi gondolkodás történetében az abolicionizmus eszméje. E dokumentum szerzője fölteszi az alapvető kérdést:

Van-e olyan büntetési cél, amelyet a halálbüntetéssel el tudunk érni, és csakis azáltal tudunk elérni?

A válasz egyértelműen tagadó tartalmú. A dokumentum rámutat a modern társadalmakban a fő büntetési cél átalakulására is: a megtorlás, a bosszú (talióelv) helyét a bűnös társadalmi reintegrációjára irányuló szándék, törekvés váltja fel, a humanitás nyugati értékének társadalmi viszonyainkat és gondolkodásunkat fokozatosan átható és átformáló ereje következtében.

A szerző rámutat arra, hogy a halálbüntetés problémája, noha a mindenkori politikai (törvényhozói) hatalom döntésén múlik, megléte vagy eltörlése – lényegét, magvát tekintve – egy etikai természetű kérdést foglal magában:

Rendelkezhet-e az állam a legfőbb emberi érték, azaz polgárának élete fölött?

A halálbüntetést pártolókkal ellentétben az ősrégi talióelv a liga képviselte fölfogás szerint történetileg már idejétmúlt, meghaladott, az emberjogi érvelés alapján pedig egyértelműen nem. Ezt követően sorra veszi a retencionalisták (támogatók) szokásos további, lényegileg hasznosságelvű érveit és rendre azok cáfolatát is adja. Például a halálbüntetésnek a támogatók nézetével ellentétben nincs preventív ereje, azaz elrettentő, visszatartó hatása, többek között azért sem, mert élet elleni cselekmények elkövetése tekintetében az elkövető (különösen a magyar viszonyokat tekintve) jellemzően hirtelen felindulásból cselekszik, észszerűen nem mérlegeli azt, hogy milyen büntetés jár majd tettéért. De világméretű (ENSZ) statisztikai adatok szerint hosszabb távon nem nő a súlyos bűnesetek száma ott, ahol eltörölték a halálbüntetést, és nem csökken ott, ahol visszaállították.

Nem védi meg a társadalmat, mert – Beccariának, a büntetőjog klasszikusának felfogását idézve – erre nem a halálbüntetés intézménye önmagában ad garanciát, hanem az elkövetett bűncselekmények felderítési hatékonysága és időbeni gyorsasága.

Cáfolják azt a hasznossági érvet is, miszerint olcsóbb kivégeztetni, mint börtönben az állampolgárok pénzén eltartani a bűnösöket – anyagi szempontok ugyanis nem írhatják felül az emberi élet értékét. 

Kiket kérdezünk? 

A hónap dilemmája cikksorozatunkban minden hónapban az élet egy nagy morális dilemmája mentén szólalnak meg a filozófia, valamint a hazánkban jelentős egyházak képviselői.

A többi megszólaló véleményét az alábbi – folyamatosan frissülő – linkekre kattintva olvashatod:

A halálbüntetés ellenzői (abolicionisták) rámutatnak arra is, hogy nem megfelelő nyomozati adatok és/vagy bírói tévedések miatt (amelyek lehetősége sosem zárható ki) az ártatlan vádlott életének elvétele jóvátehetetlen, vissza nem fordítható cselekmény. Többek szerint már önmagában ez az egyedüli érv is elégséges cáfolatul. Bizonyos hátrányos helyzetű csoportok tagjait (feketék az USA-ban és egyéb periférikus társadalmi helyzetűek) pedig gyakrabban végzik ki az ítélethozók előítéletessége okán, vagy jó ügyvéd megfizethetőségének hiánya miatt. Különös élességgel jelenik meg az ártatlanul kivégzettekkel szembeni ítéletek jóvátehetetlensége a politikai ellenfelekkel történő leszámolásokban, például diktatórikus rezsimekben. Ellentétes ez a fajta megtorló intézkedés a keresztényi megbocsátás tanításával is: „miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Sok esetben az áldozatok hozzátartozói sem tartanak igényt (talán épp a megbocsátás jegyében) az elkövető életének kioltására.

Ha tehát a megvalósítandó célok egyike sem teljesül a halálbüntetés alkalmazásával, milyen más, helyettesítő megoldás kínálkozik? Ilyen alternatívaként fogadták el Magyarországon (is) az életfogytiglani, illetve annak legerősebb változatát, a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést. Ám erről (különösen Németországban) újabb szakmai viták bontakoztak ki az elmúlt évek során: többen éppúgy embertelen büntetésnek tekintik, mint a bűnelkövető életének kioltását, hiszen általa annak a reményétől is megfosztjuk az elítéltet, hogy valaha is szabad emberré válhasson.

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.