Az élet nagy morális dilemmáit boncolgató cikksorozatunk második kérdése: Mi a véleménye a halálbüntetés intézményéről és gyakorlatáról? A mai fejezetben Tim Crane ateista filozófiaprofesszor válaszát olvashatod.
A legnyilvánvalóbb gyakorlati érv a halálbüntetés ellen az, hogy egyetlen jogi eljárás sem tévedhetetlen. Téves bírói döntés esetén egy többéves, évtizedes vagy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt egyén is visszakaphatja a szabadságát, egy tévesen kiszabott halálbüntetés azonban nem visszafordítható, nem jóvátehető.
Megszólalónkról
Tim Crane Budapesten élő angol filozófus, a CEU professzora. Nemrég magyarul is megjelent könyve, A hit jelentése a vallási tapasztalat és hagyomány jelenségeit közelíti meg ateista, ezzel együtt elfogadó, a vallásos hit pozitívumait filozófiai módon értékelő nézőpontból.
Azok a férfiak például, akiket az Egyesült Királyságban az 1970-es években bombázások miatt életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek, mert az IRA tagjainak hitték őket, még sok évig szabadon élhettek, miután az ítéletet a ‘90-es években felülvizsgálták és visszavonták. De ha az ítélet halálbüntetés lett volna, akkor ezeket az ártatlan embereket kivégezték volna. Köztudott, hogy mennyi vétlen embert küldött halálba az igazságszolgáltatás azokban az országokban, ahol a halálbüntetés mint jogi eljárás érvényben volt – vagy van a mai napig.
Két fontos kérdés merül fel a halálbüntetés gyakorlatával kapcsolatban. Az egyik az, hogy mi a célja, a másik pedig, hogy milyen társadalomban akarunk élni?
Kiket kérdezünk?
A hónap dilemmája cikksorozatunkban minden hónapban az élet egy nagy morális dilemmája mentén szólalnak meg a filozófia, valamint a hazánkban jelentős egyházak képviselői.
A többi megszólaló véleményét az alábbi – folyamatosan frissülő – linkekre kattintva olvashatod:
Általánosságban a büntetés és a büntetés-végrehajtás céljaként az alábbi három dolgot szokták említeni: az elkövetők rehabilitációja, más emberek visszatartása a bűncselekmények elkövetésétől, valamint a társadalom védelme az erőszakos emberektől. Nyilvánvaló, hogy a halálbüntetés nem tesz semmit az elkövetők rehabilitációjáért, és nincs bizonyíték arra, hogy hatékony elrettentő eszköz lenne. Az Egyesült Államokban például sokkal erőszakosabb bűncselekmények vannak, mint Európában, hiába alkalmazzák a halálbüntetést is elrettentő eszközként. A fanatikusok jelmondatával ellentétben a halálbüntetés NEM „működik”.
Tény, hogy ha valóban a bűnöst ítéli el a bíróság, akkor a döntés védelmet nyújt a társadalom számára a bűnelkövetővel szemben. Itt azonban fel kell tennünk a második kérdésünket: milyen társadalomban akarunk élni?
Az a társadalom, amely kivégzi a saját polgárait, brutálisabb, embertelenebb, mint az, amelyik nem él a halálbüntetés eszközével. A végrehajtáshoz hóhérokat vagy kivégzőosztagokat kell alkalmazni, akiket kiképeznek a „gyilkolás művészetére”, és a társadalomnak arról is döntést kell hoznia, hogy kik legyenek szemtanúi ezeknek a kegyetlen és félelmetes eseményeknek.
Azok az országok, amelyek a legnagyobb számban ölik a saját polgáraikat, mint például Kína, Észak-Korea, Irán vagy Szaúd-Arábia, a világ legkevésbé szabad és egyben legkegyetlenebb társadalmi rendszerei. Úgy gondolom, ez nem véletlen.
Ez alól természetesen kivételt képez az Egyesült Államok, amely a halálbüntetéshez fűződő megszállottságát egy összetett és jövedelmező jogrendszerrel egyesíti – ez pedig további brutalitáshoz vezet azáltal, hogy a fogvatartottakat évtizedekig siralomházban tartják, mielőtt kivégzik őket. Európában egyedül Fehéroroszországban van érvényben a halálbüntetés alkalmazása. Úgy gondolom, ezeknek az országoknak egyike sem lehet követendő példa számunkra.
