Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mit gondol a halálbüntetés gyakorlatáról? – így hangzik A hónap dilemmája sorozatunk májusi kérdése. Mai cikkünkben Fekete Ágnes református lelkész gondolatait olvashatod.
A minap a fodrásznál egy különleges beszélgetésben volt részem. Mint kiderült, Jehova tanúja volt, aki a hajamat fazonírozta. Elmondta, hogy számukra az a fontos, hogy Isten szavát, a Bibliát mindenben kövessék. Beszéltünk a rendszerváltás előtti időszakról, amikor a Bulányi György által vezetett Bokor közösség tagjai és a Jehova tanúi együtt voltak börtönben, mert ők tagadták meg a katonaságot. Megkérdeztem tőle, hogy ha fegyvert nem szabad kézbe venni, vajon a halálos ítéletek összeegyeztethetők-e a Ne ölj! parancsával?
Megszólalónkról
Fekete Ágnes református lelkész, a Képmás magazin szerzője.
Elfogadható-e, hogy egy kormány dönthet arról, hogy valakinek meg kell halnia? Azt válaszolta, nem tudja pontosan, de úgy emlékszik, hogy erre is nem a válasz. Ugyanakkor az ő látásmódjuk szerint mindenkinek magával kell foglalkoznia: „A saját életünkben kell úgy tennünk mindent, ahogyan Isten mutatja.” Ezért nem járnak tüntetni, hiszen nem céljuk, hogy befolyásolják a politika dolgait.
Azt hiszem, a halálbüntetés kérdése az a terület, ahol ez leginkább kiéleződik bármely hívő, egyházhoz tartozó ember számára is: Van-e felelősségem azzal kapcsolatban, hogy a saját területemen, elérhető közelségben lévő világon túl mit tesznek az emberek? Van-e közöm ehhez a világhoz a lehető legtágabb értelemben? Az államnak vajon meddig terjedjen a hatalma? Minél erősebb bábáskodást várnak az emberek az államtól, minél erősebben reménykednek a hatalom „rendrakó” erejében, annál inkább elfogadhatónak tartják akár a halálos ítéletet is. Nem véletlen, hogy ma Kínában születik a legtöbb ilyen ítélet. A rend őreként lép fel az az egyház, amely a világi hatalmat ebben támogatja. De az egyházak jó része egyértelműen ellenzi a halálbüntetést.
Ezt nyilván nehéz a Bibliából igazolni, bár minden szent irat jellemzője, hogy bármire felhasználható. Ideológiák garmadát képes létrehozni minden vallás a szavak formális használatával. De itt a hatalomhoz való viszonyunk az igazi tét. A kereszténység hajnalán, amikor még elevenen élt a szájhagyományban például az a történet, amikor Jézus megakadályozta egy bűnös nő megkövezését, nem is volt kérdés, hogy a korai egyház csakis az élet pártján állhat. Amikor azonban hatalmi rendszereket kellett irányítani, már egészen más oldalról nézték ezt a kérdést. A halálbüntetés a karhatalom legkézenfekvőbb megfélemlítési eszköze.
Igen érdekes Barsi Balázs ferences szerzetes érvelése, ha nem is a halálbüntetés mellett, de annak elvetése mögé kérdőjelet rakva: „Az az aránytalanság sebet üt a szívemen, hogy az abortusz elleni küzdelemben nem megyünk el a végsőkig, hiszen ott arról van szó, hogy ártatlan embereknek eleve meg sem adjuk a jogot az élethez. Akkor az az állami hatalom, amely az abortuszt legalizálja, eltörli a halálbüntetést? Ilyen szédítő aránytalanság ordít!”
Az abortusz kontra halálbüntetés azért érdekes kérdés, mert éppen az alap emberi viszonyulásainkat feszegeti. Mi az, ami fölött szabadon dönthetünk? Magánéletem? Társadalmam? Felelősségi körömbe tartozik a saját életem és egészségem? Testem? Gyerekeim? Ha a környezetemre tekintek: A szabadon járó-kelő, gyilkosságra kész emberek vajon nem időzített bombák? Ki a felelős? Ha magamra mint személyre nézek: Meddig és miként dönthetek a méhemben növekvő gyermekem élete felől? Van, aki még a kilencedik hónapban is mintegy birtoktárgyként kezeli a magzatot. Nem könnyű a különbségtétel.
Az ember és a társadalom valódi hatókörének a területe a legnagyobb kérdés. David Garland amerikai kriminológus publikálta, hogy a konzervativizmus miként függ össze a halálbüntetés pártolásával. De ennek is inkább politikai kampányok adnak alapot, mintsem az emberek valós véleménye. Másként válaszolnak a megkérdezettek egy-egy kérdőíven, ha a halálbüntetés igen/nem lehetőségek közül kell választaniuk, és másként, ha kártérítés, börtön és halálos ítélet között kell dönteni.
Kiket kérdezünk?
A hónap dilemmája cikksorozatunkban minden hónapban az élet egy nagy morális dilemmája mentén szólalnak meg a filozófia, valamint a hazánkban jelentős egyházak képviselői.
A többi megszólaló véleményét az alábbi – folyamatosan frissülő – linkekre kattintva olvashatod:
Számos kutatás igazolja, hogy még az áldozatok családjai sem kérik a legtöbb esetben az elítélt halálát. Mégis, politikai üzenetek gyakran alkalmazzák a halálos büntetés visszaállítását a nyugati típusú demokráciákban is. Különösen Amerikában jelentős ez az érvelés, és egyházi támogatókat is kap. Ma is harminc körüli a száma azoknak az államoknak Észak-Amerikában, ahol van halálbüntetés. Delaware volt a legutóbbi állam, amelyik 2016-ban megszüntette ezt a büntetési lehetőséget. A legtöbb esetben a társadalmi marginalizáció és a faji megkülönböztetés ténye is ott sejlik az esetek mögött. Ezt állítja David Garland. Különös, ahogyan a konzervatív egyházi logika érvel a halálos büntetés mellett.
„A Noéval kötött szövetségben Isten az egész későbbi emberiségnek kifejezett parancsot adott arra, hogy a szándékos vérontást maguk az emberek büntessék halállal.” Ugyanakkor Ferenc pápa 2018-ban kitöröltette a katolikus katekizmusból a halálos ítélet lehetséges bűnmegtorló eszközként való feltüntetését: „Ma mind elevenebb annak tudata, hogy az ember súlyos bűncselekmények elkövetésével sem veszíti el személyi méltóságát. Ezenkívül mára az állam büntetőjogi szankcióinak új felfogása terjedt el. Végül hatékonyabb fogva tartási rendszereket dolgoztak ki, amelyek biztosítják a polgárok megfelelő védelmét, ugyanakkor nem veszik el végérvényesen a bűnöstől a javulás lehetőségét... A halálbüntetés megengedhetetlen, mert vét a személy sérthetetlensége és méltósága ellen.”
Az Istentől kapott élet tisztelete feltétlen előbb áll a keresztény értékrendben, mint az emberi hatalom tisztelete.
