Mássz velünk a Himalájában! – Zsófi Everest-naplója, 2. nap

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Szerencsére reggelre szépen kitisztul az ég, így nyolc óra alvás után frissen, üdén és vidáman kezdjük meg első hosszabb vándorlásunkat, melynek során összesen 800 métert fogunk emelkedni.

A mai úti cél a 3440 méter magasan fekvő Namche Bazaar, a serpák nem hivatalos fővárosa. Állítólag ott már lesz működőképes wifi, phakdingi szállásunkon ugyanis használhatatlan volt. Hiába, a természet erejével nehéz versenyre kelni.

Tök szívesen maradnék egyébként végig offline, de a család sík ideg lenne, ha 12 napig nem hallana felőlem semmit. Én meg az utazásaim így is felelősek vagyunk jó néhány ősz hajszálért... No de vissza a természetbe!

Fél óra gyaloglás után már meg kell szabadulnom két réteg felsőtől, pedig csak 6 °C van, és a túrazsákom is legfeljebb 10 kilót nyomhat, ám a felfelé cipekedés hamar átmelegíti a testet. Az ötezer méter feletti magasságokban és a kemény mínuszokban ez persze különösen jól fog jönni!

Tikcsá? Ez a kifejezés hagyja el legsűrűbben hegyi vezetőm, Bishow száját, ami a timiláj kaszto cao? rövidített verziója, és többek között azt is jelenti, hogy vagy?

Tikcsá? Ez a kifejezés hagyja el legsűrűbben Bishow száját, ami a timiláj kaszto cao? rövidített verziója, és azt jelenti: hogy vagy?

Eddig szuperül, élvezem a nap melegét, az erdő illatát, a folyó csobogását és a Föld legmagasabb hegyeinek közelségét. Persze arról is mindig őszintén be fogok számolni Bishownak, ha valami nyomaszt, de egyelőre az a legnagyobb dilemmám, hogy zöldséges momót (töltött tésztabatyu csípős szósszal) vagy zöldséges curryt kérjek majd ebédre.

Miután elhagyjuk a második ellenőrzőpontot, hivatalosan is beléphetünk a Sagarmatha Nemzeti Parkba, ahol egyre sűrűbben látni az út mentén úgynevezett mani köveket és falakat, melyeken serpa nyelven, tibeti írással jegyzett üzenetek találhatók. Kísérőm elmeséli, hogy a serpák 400-500 évvel ezelőtt telepedtek le a Khumbu völgyében, ennek az új korszaknak a tiszteletére készültek ezek a szent építmények, és a hagyomány szerint csak akkor hoznak szerencsét, ha balról kerüljük meg őket.

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Van olyan szakasz, ahol ötpercenként kényszerpihenőt kell tartanunk, hogy utat adjunk a teherhordó jak- vagy öszvérkaravánoknak, vagy hogy előreengedjük a hátukon sokszor 80-100 kilós pakkokkal, nálunknál jóval fürgébben haladó serpákat. Ennek a nem mindennapi teljesítménynek a látványa a legjobb húzóerő a hosszas hegymenetek során! Ilyenkor van, hogy fél órán át nem szólunk egymáshoz Bishowval, hiszen spórolni kell a levegővételekkel, de a kajaszünetben bepótoljuk az elmaradt eszmecseréket.

Ebéd alatt túravezetőm bevallja, nincs valami jó kondiban, az elmúlt két hónapja ugyanis leginkább a pihenésről szólt – ezért is marad le mögöttem, és ezért az a sok füttyentésbe ágyazott sóhaj az emelkedőkön. Ugyanakkor lefelé menet mindig megfordul a mezőny, ebben ő a gyorsabb és ügyesebb, míg én óvatosan lépkedek.

A serpák sokszor 80-100 kilós pakkokat cipelnek a hátukon

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Ami azt illeti, én sem vittem túlzásba a fizikai felkészülést, sőt az otthoni edzésrutinomhoz képest kéthetes katmandui tartózkodásom alatt szinte alig mozogtam valamit. Előfordult, hogy korán reggel, még mielőtt beindult volna a hatalmas porfelhőket kavaró városi forgalom, tornáztam egyet a szállásom tetőteraszán, és egyszer futni is elmentem, de ennyiben kimerült a nagy rákészülés.

Szóval nem bánom, hogy nem hajt minket a tatár, így szépen, fokozatosan hozzászokik a szervezetem a terheléshez és az egyre extrémebb hegyi körülményekhez. Ám amint ezt kimondom, meg kell sürgetnem a továbbindulást a mögöttünk gyülekező gomolyfelhők láttán. És még csak most jön az igazán meredek része a mai terepnek!

„Ne nézz le, csak előre!” – biztatom magam szinte reszketve, amikor az első függőhíd közepén egy pillanatra megtorpanok, de a kb. ötödik, száz méter magasban épült és száz méter hosszú hídon – ami egyébként az Everest című film egyik jelenetéből is ismerős lehet – már egészen magabiztosan lépkedek. Bizonyára segítségemre vannak a körülöttem lengedező imazászlók is, melyekről a tibetiek úgy vélik, hogy a szél felszívja a rajtuk található imákat és mantrákat, és kisugározza a jóindulatot és az együttérzést a környezetre.

A leghosszabb függőhíd a gyalogtúra során

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Délután három óra körül érünk Namche Bazaarba, ahol mindjárt bele is botlunk abba a cipészmesterbe, akit Bishow korábban emlegetett: ha nagyon ráférne a bakancsomra a reparálás, ide visszahozhatom, Namchéban ugyanis két éjszakát is eltöltünk az akklimatizálódás kedvéért.

Miután kiderül, hogy ötszáz rúpiát kellene a javításért fizetnem, egy köszönöm, még meggondolommal elbúcsúzunk a mestertől. Terveim szerint az Everest az utolsó közös utunk 3-4 éve vásárolt túrabakancsommal, utána valószínűleg itt hagyom majd, ezért sem szeretnék költeni rá, és egyébként is, 500 rúpia pontosan egy meleg zuhany ára! Ez a luxus vár rám a mostani szállásunkon, ahol egyúttal az összeizzadt holmimat is ki tudom mosni, másfél nap alatt csak megszárad.

De a tisztálkodás várhat, az első dolgom az, hogy jelezzem az otthoniaknak, élek, virulok, és ha minden igaz, holnap is elérhető leszek, ne aggódjanak. Namaste! – köszöntjük egymást a Footrest Lodge személyzetével, amikor egy ismerős hang üti meg a fülemet a terasz másik végéből: „Helló, Hungary! Megcsináltuk!” Noran az, egy ausztrál srác, akivel egy géppel utaztunk Luklába. Egy igazi energiabomba, ám neki is ez az első komolyabb hegyi túrája, úgyhogy biztosan fogunk még egymásnak nyavalyogni. 

Namche Bazaar, a serpák fővárosa

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Alighogy lecuccolunk, elkezd szállingózni, majd egyre hevesebben esni a hó. Úgy látszik, csapadékra általában délutántól lehet számítani, ezért is érdemes reggelente időben megindulni a következő állomásra. A mai nap tanulsága szerint egyébként nem sok értelme van kilométerekben gondolkodni, hiszen van, hogy néhány száz métert fél óra alatt teszünk meg. A túravezetők is mindig a terepviszonyok, az időjárás és a kliensek képességei alapján órákban saccolják meg a napi túraadagot. 

Vacsora alatt a családjáról kérdezem Bishowot. Van egy olyan érzésem, hogy történt valami otthon, az indulásunk előtti napon ugyanis egyáltalán nem tudtam elérni. Mint kiderül, elhunyt a család egy jó barátja – ez a tragédia kötötte őt le aznap, és lélekben félig még Katmanduban jár.

Egyúttal azt is megtudom, hogy március 10–11-én házasodik Bishow feleségének az öccse, én pedig mindjárt el is kezdek kombinálni, a mi túránk ugyanis 12-én ér véget. Nem szeretném, ha miattam maradna le egy ilyen fontos eseményről. „Itt hagyhatsz nyugodtan az utolsó két napra – mondom neki –, visszafelé már úgyis ismerni fogom a járást, és másokhoz is simán csatlakozhatok. Ott van Noran és kísérője, akikkel ugyanazon az útvonalon haladunk, csak a ritmust kell egyeztetni.” Egy gyermeki mosollyal és egy térjünk majd erre vissza később legyintéssel megköszöni, aztán már csak a nepáli konyháról beszélgetünk.

Nyolc óra körül ki-ki elvonul a szobájába, ugyanis holnap is korán kell kelnünk. Bár messzire nem megyünk, csak fel az egyik kilátópontba (ahonnan már az Everest egy része is feltűnik a távolban), jobb mielőbb útra kelni, mert az előrejelzések szerint 11 óra felé beborul az ég, és akkor hiába nézelődünk, nem sok mindent fogunk látni...