Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A prostitúció a római korban is virágzott, és az ókori szexmunkások élete ugyanolyan sanyarú volt, mint modern kollégáiké. Erről árulkodik a Pompeji romjai között talált, turistaattrakciónak számító kétszintes nyilvánosház, a Lupanare.
Miközben napjainkban állandó viták folynak arról, legalizálni kell-e a szexmunkát, Sarah Levin-Richardson történész nemrég megjelent könyvében az ókori prostitúció társadalmi, erkölcsi és gazdasági vonatkozásait vizsgálja. Kutatásai középpontjában az egyetlen ránk maradt római kori hivatalos bordélyház, a Vezúv által elpusztított Pompejiben működött Lupanare áll – írja a History Today.
Turistalátványosság lett az egykori bordélyból
A feltárások tanúsága szerint az ókori Pompejiben legalább huszonöt nyilvánosház üzemelt, többségük szűkös helyiségekben, bormérések alagsorában fogadta a vendégeit. Az egyetlen, régészek által megtalált hivatásos bordély ellenben (ahol kizárólag üzleti alapon folyt az erotikus tevékenység) igencsak luxuskörülmények között, két emeleten, tíz szobával állt a vendégek rendelkezésére. A szobákon belül apró, 4 négyzetméteres fülkékben zajlottak az együttlétek.
A Lupanare nem sokkal a Vezúv 79-ben történt kitörése előtt nyitotta meg a kapuit, és a várost elpusztító katasztrófának köszönhető, hogy a megkövült láva konzerválta az utókornak. A pompeji fórum és a központi üzleti negyed között elhelyezkedő épület feltárása 1862-ben kezdődött. A régészeket megdöbbentették a falakon talált, igencsak pajzán freskók és feliratok, amelyek nyíltan ábrázolták a szexuális tevékenység különböző fajtáit. Mark Twain öt évvel a feltárás után járt a helyszínen, és elbeszéléséből kiderül, hogy a korabeli női turisták csak kívülről szemlélhették az egykori bordélyt, a túravezetők ugyanis attól féltek, hogy túlságosan sokkolnák őket a nem éppen szemérmes festmények.
Manapság már nincsenek ilyen megkötések – miután 2006-ban újra turisták által látogathatóvá vált, a Lupanare a romváros egyik legkedveltebb látványosságává vált. Levin-Richardson azonban új szemszögből vizsgálta meg az egykori nyilvánosházat. A történész szerint az épületben fellelhető tárgyi emlékek – köztük az említett freskók és falfeliratok – sokat elárulnak a kétezer évvel ezelőtti, intézményesített prostitúció működéséről, illetve arról, hogy már az ókorban sem volt éppen mulatságos egy szexmunkás élete.
Rabszolgák dolgoztak az ókori szexiparban
A római kori nyilvánosházakban többségében rabszolgák (férfiak és nők egyaránt) nyújtottak szexuális szolgáltatásokat a betérő vendégeknek, akiket gazdáik és kuncsaftjaik pusztán eszköznek tekintettek. A prostituáltaknak a testi örömszerzés mellett érzelmileg is ki kellett elégíteniük vendégeiket: meghallgatták őket, sőt dicsérő szózatokat költöttek és olvastak fel számukra, nekik viszont tűrniük kellett a nemi erőszakot, a verést és a kínzást. A társadalom megbélyegezte a szexmunkát végzőket, miközben kuncsaftjaik esetében teljesen elfogadható szokásnak számított a bordélyok látogatása (és az ezzel járó házasságtörés).
A könyv rávilágít a prostitúció és a szexmunkások különleges – egyszerre központi és marginalizált – helyzetére az ókori társadalmakban. A prostitúció egyszerre számított társadalmilag elfogadott és üzleti alapon működő iparágnak, a benne élők számára viszont stigmát és kényszerűséget jelentett. Ez a kettősség máig jelen van, ezért sem szabad pusztán egyik vagy másik általánosítás mentén kezelni a kérdést, amikor vitázunk róla.
