A pszichológusok évtizedek óta vitáznak azon, vajon képes-e valaki megváltozni, vagyis mennyire adottak személyiségjegyeink, és tudunk-e azokon saját akaratunkból komolyabban változtatni. Az általánosan elfogadott konszenzus szerint, habár személyiségünk vonásai többnyire állandóak, még sincsenek kőbe vésve. Egy új kutatás azt vizsgálta, vajon mennyire elegendő pusztán akarnunk a változást, vagy szükséges-e aktív lépéseket is tennünk annak érdekében.
A Dallasban található Déli Metodista Egyetem (Southern Methodist University) pszichológiai tanszékén végzett – és a Research Digest által szemlézett – vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy a változás igenis lehetséges, azonban nem elég vágynunk rá. Cselekednünk is kell a cél érdekében, hiszen ellenkező esetben akár visszájára is fordulhat a dolog, vagyis az elérni kívánthoz képest pont az ellenkező irányba módosulhat személyiségünk.
A változásért tenni kell
Nathan Hudson, az egyetem oktatója 377 hallgatóját vonta be a tizenöt héten át tartó vizsgálatba, mely során a diákoknak a pszichológia által „Big Five”-nak nevezett öt fő személyiségjegy (extraverzió, barátságosság, lelkiismeretesség, érzelmi stabilitás, kultúra/intellektus) közül kellett kiválasztaniuk azokat, melyeket fejleszteni kívántak saját magukban. A hallgatók átlagban fejenként két személyiségjegyet választottak. A legtöbben az érzelmi stabilitásukat szerették volna fejleszteni, de az extraverzió is népszerűnek bizonyult, míg a legkevésbé a barátságosságukon kívántak fejleszteni a résztvevők.
A vizsgálat kezdetekor, majd minden azt követő héten a diákoknak egy hatvan kérdésből álló személyiségtesztet kellett kitölteniük, illetve négy, a hét folyamán teljesítendő feladatot választaniuk annak érdekében, hogy elérhessék a kívánt változásokat. A feladatokat szakértők állították össze, nehézségük pedig egyenként változott. Egy könnyű, extraverziót fejlesztő feladat például azt kérte az arra vállalkozótól, hogy köszönjön rá az áruházi kasszásra, egy nehéz pedig azzal bízta meg, hogy vállaljon vezető szerepet egy önkéntes projektben.
Minden hét végén a hallgatóknak be kellett számolniuk róla, hogy teljesítették-e az adott hétre kitűzött feladatokat. A mindezt lebonyolító számítógépes program alkalmazkodott az egyes diákok előrehaladásához, tehát például minél szorgalmasabban teljesített valaki, annál nehezebb feladatokat ajánlott neki a következő hétre. A kellő motiváció elősegítése érdekében pedig virtuális jelvényeket kaptak azok, akik egy-egy feladatot sikeresen megoldottak.
A kutatás során Hudson és kollégái azt állapították meg, hogy azon hallgatók, akik több feladatot teljesítettek, az elvégzett munkák számával arányos mértékben kerültek közelebb a kitűzött célok eléréséhez, míg restebb társaiknak kevésbé sikerült fejleszteniük személyiségjegyeiken. A feladatok nehézsége nem játszott különösebb szerepet mindebben. „Az eredmények megerősítettek minket abban a feltevésünkben, hogy az aktív cselekvés sokkal eredményre vezetőbb, mint az, ha csak kívánjuk a változást” – nyilatkozott a vizsgálat vezetője.
Mindemellett az is kiderült a kutatásból, hogy amikor valaki elvállalt, de nem teljesített egy feladatot, azzal éppen az ellenkező hatást érte el, mint amit célként maga elé kitűzött. A kutatók nem egészen biztosak benne, miért is történt így. Az egyik elmélet szerint, ha valaki képtelen volt egy feladat teljesítésére, az demoralizálóan hatott az illetőre, például egy introvertált személy, aki sikertelenül próbálta magát nyitottabbá tenni, a kudarc hatására csak még jobban visszahúzódott saját csigaházába.
Még több kutatást!
A fentebb vázolt kutatásnak természetesen számos hátulütője is akadt. Hudson és csapata egyáltalán nem reprezentatív mintával dolgozott, hiszen a vizsgált résztvevők mindegyike pszichológia szakos hallgató volt, akik alapjáraton nyitottabbak az önvizsgálatra, mint laikus társaik, és érdeklődési körük is eltérhet másokétól, továbbá a kutatás túlzott mértékben támaszkodott az alanyok folyamatos önvizsgálatára. Mindemellett a feladatok korrelációs jellegéből adódóan nem írhatjuk az elért személyiségváltozásokat kizárólag a megoldott feladatok számlájára.
A felvetett kérdések további kutatásokra ösztönzik a szakértőket a magunk elé támasztott feladatok és elérni kívánt céljaink összefüggéseivel kapcsolatban. Ami most már egyre biztosabb, az az, hogy nem elég valamit eltervezni – végig kell vinnünk terveinket ahhoz, hogy komolyabb változást érhessünk el.
