Vannak dolgok, amiket teljesen természetesnek veszünk, hogy miért olyanok, amilyenek. Nem gondolkozunk azon, hogy miért olyan alakja van a kalapácsnak, miért négykerekűek az autók, és lehet kisebb vagy nagyobb, a bögréktől is magától értetődőnek vesszük a formájukat. Pedig ezeket a tárgyakat is egyszer valahol valaki kitalálta, és talán hosszú próbálkozások előzték meg alkalmatlan formákkal, mire rájöttek a legkézenfekvőbb megoldásra.
Ilyen maguktól értetődő dolgok a metrótérképek is. Bármilyen nagyvárosba vet minket az élet, ahol tömegközlekednünk kell, általában a legjobban azzal járunk, ha szerzünk egy metrótérképet, és az alapján eldöntjük melyik vonalon, meddig fogunk utazni. Szerencsére azon nem kell gondolkozni, hogyan értelmezzük majd a metrótérképet, mert Tokiótól, Budapesten át San Fransicóig pont ugyanolyanok. Nem volt ez mindig így. Nagyjából száz éve, mikor a földalatti vasutak járatai elkezdték behálózni a városok talaját, egyáltalán nem így ábrázolták az utasok számára a metróvonalakat. Kellett ehhez egy zseniális ember, Harry Beck, és az ő éleslátása, hogy kialakuljon az a metrótérkép formátum, melyet ma is használunk.
Az első metrótérképek kuszák voltak, mint egy tál spagetti
A Ted-en Michael Bierut, élő dizájner-legenda meséli el, miért is volt kihívás a metróvonalakat ábrázolni, és miért lett végül az egyszerű és nagyszerű megoldás ennyire időtálló. Azzal kezdi, hogy a civilizáció története a térképeken keresztül is lekövethető. A térképek mindig azt mutatják, hogy az adott kor embere hogyan értelmezi a világot. Mégis, a világ egyik leghíresebb térképe úgy vonult be a térképtörténelembe, hogy egyáltalán nem is térkép.
A londoni metró 1908-ban alakult meg, nyolc különböző vasúttársaság egyesülésével. Ennek az egyesített földalatti rendszernek kellett egy térkép, hogy az utasok tudják, hova is utaznak. Az általuk először megcsinált térkép szörnyen bonyolult volt, minden látszott rajta, ami az addigi normál térképeken (hiszen a használatos várostérképbe húzták be a metróvonalakat): utak és folyók, terek és utcák – a belvárosban a metrómegállók úgy besűrűsödtek, hogy alig lehetett kivenni őket, míg a külvárosiak olyan messze voltak, hogy rá sem fértek a térképre. Földrajzilag pontos volt, csak éppen használhatatlan.
Egy fiatalember gondolt egy nagyot
Harry Beck 29 éves műszaki rajzoló volt a londoni metrónál. Kulcsgondolata, ami előtte senkinek sem jutott eszébe, az volt, hogy a föld alatt utazva az embereknek tökéletesen mindegy, hogy mi van éppen a föld felett. Egyszerűen csak el akarnak jutni egyik állomásról a másikra, és számukra az az egy lényeges információ, hogy hol kell majd leszállni – a metró rendszerének ábrázolása a fontos, nem pedig a földrajz.
Beck fogta azt a kesze-kusza dolgot, ami az addigi metrótérkép volt, és drasztikusan leegyszerűsítette. Összesen három irány volt benne: vízszintes, függőleges és 45 fokos szögű. A megállókat egyenlő távolságra ábrázolta egymástól, függetlenül attól, hogy a valóságban mennyi volt a távolság. A metróvonalaknak színeket adott, és ezek a színek jelezték az adott vonalhoz tartozó megállókat is. Ahogy kinézett, ez már egyáltalán nem térkép volt, hanem egy diagram, vagy méginkább egy elektromos kapcsolási rajz. Csak éppen nem vezetékeket ábrázolt, melyek elektronokat vezetnek, hanem alagutakat, melyekben vonatok továbbítanak utasokat.
Esélyt kapott, világnyelvvé vált
Több visszautasítás után, az ifjú mérnök kitartásának köszönhetően, 1933-ban a londoni metrótársaság úgy döntött, hogy ad egy esélyt Beck metrótérképének. Nyomtattak ötszáz darabot belőle, kis, zsebretehető térképeket. Összesen egy óra kellett hozzá, hogy az ötszáz térkép elfogyjon, az utasok imádták. Rögtön észrevették, hogy valami igazán nagy dolgot sikerül összehozni, nyomtattak belőle még 700 ezer példányt (ami egy hónap alatt fogyott el), és ez az alapja annak a térképnek, ami ma is használsz, ha Londonban jársz.
Beck térképe az alap az összes nagyváros metróvonalához. Milliós, tízmilliós, földrajzilag bonyolult, hatalmas területen fekvő városokat fordítottak le a térképkészítők szimpla geometriává. Mindenhol színeket használnak a vonalak megkülönböztetéséhez, egyszerű szimbólumokkal jelölik a különböző megállófajtákat, egy univerzális metró-nyelv alakult ki, amit mindenki ért.
A dizájn három fő kérdése
Bierut azt mondja, hogy Harry Becknek nyilvánvalóan gőze sem lehetett arról, hogy mi az a felhasználói felület (user interface) – pedig egy ilyet alkotott. Térképével három alapvető kérdésre kereste a választ, amelyek minden dizájn-problémánál felmerülnek:
- Fókusz. Fókuszálj arra, és csak arra, akinek tervezel.
- Egyszerűség. Mi a legegyszerűbb módja, hogy elérd a célt?
- Területeken átívelő gondolkodás. Nézzél ki a saját tudományterületed, gondolkodásmódod határain túlra. Beck villamosmérnök volt, ezért jutathatott eszébe egy térképészeti probléma megoldására egy, az elektronikával foglalkozó tudomány területéről származó megoldás.
Egy ötlettel, a felhasználók igényeinek felismerésével, és jó pár óra szabadidőben végzett rajzolgatással kezdődött az, ami mostanra a metró világnyelve.
Több hasonló korszakalkotó dizájn-ötletről hallhatsz a ted.com Kis dolog, nagy ötlet sorozatában.
