Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Elmesélem, milyen nyomokat hagyott kamasz éveimben a család szétszakadása és az az állandó hiányérzet, ami olyan sokáig munkált bennem a szüleim válása után.
Késő este van, a bátyám békésen alszik, én csak forgolódom. Érzem, hogy valami nem oké. Anya, apa és mama kupaktanácsot tartanak a nappaliban. Kíváncsian leskelődöm a hálószobánk résnyire nyitva hagyott ajtaján. Túl komolyak az arcok. Vagy inkább komorak és csalódottak. Vitatkoznak, de csak halkan, hogy a lurkók fel ne ébredjenek. Öt éves voltam, és ez az első gyerekkori élményem, amire tisztán emlékszem. A következő kép az, hogy édesanyámmal és bátyámmal kézen fogva battyogunk a buszmegállóba. Költözünk az anyai nagyszülőkhöz. Ekkor még fogalmam sem volt, mi folyik körülöttem és nem is nagyon firtattam.
Bátyámmal együtt sodródtunk az eseményekkel, elfogadtuk, amivel az élet megkínált minket. Szerető közegben nőttünk fel és a családtól mindig mindent megkaptunk, amire vágytunk. Csak maga a család fogalma alakult át egy kicsit nálunk. Másfajta jelentést kapott, mert egyik napról a másikra elvált szülők gyerekei lettünk. És ezzel sajnos nem vagyunk egyedül.
Önvád, düh és szeretetéhség
Egy-két év elteltével, amikor már kezdett valami fogalmam lenni arról, mi is az a válás, azt gondoltam, biztosan én tettem valamit, én vagyok a hibás azért, mert a szüleim már nem akarnak együtt lenni. Haragudtam rájuk is, amiért a mi megkérdezésünk nélkül döntöttek, és haragudtam az egész világra a “fura” családi körülmények miatt. Kisiskolásként úgy éreztem, kilógok a sorból és néha rá is játszottam erre. Kerestem a feltűnést jelentő helyzeteket, amire kitűnő lehetőség volt a szavalóversenyeken való szereplés; de az is, hogy saját holmijaim helyett a bátyám kinőtt ruháit hordtam, hogy folyton a fiúkkal lógtam és persze sokszor rosszban sántikáltam. Azt akartam, hogy mindenki figyeljen rám, hogy foglalkozzanak velem. Nem mintha otthon nem kaptam volna elég törődést, de mégsem úgy képzeltem el a családi idillt, hogy évekig egy szobán osztozom édesanyámmal és a testvéremmel, édesapánkat pedig csak hétvégenként látjuk. Hála a nagyszülők önzetlen támogatásának, és édesanyám odaadó, kitartó nevelésének, szerető közegben nőhettünk fel, és az is nagy biztonságérzetet jelentett, hogy a szülő-gyerek programoknak megvolt a maga jól kialakított, következetes rendje. Mégis sokáig tátongott bennem az az űr, amit a szétszakadás és egy “normális” családi háttér hiánya okozott.
Hogyan határozza meg a család a sorsunkat?
Erre a kérdésre ad választ május 17-én Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta a MOM Kulturális Központban tartott előadásán. Ha téged is érdekel, milyen láthatatlan csomagokat cipelsz magaddal, milyen minták befolyásolják kapcsolataid alakulását, tarts velünk este 19 órától. Jegyeket ide kattintva vásárolhatsz.
„Anyukádat vagy apukádat szereted jobban?”
A suliban egy csomószor egymásnak szegeztük ezt az ostoba kérdést. Jó játéknak tűnt, de megindokolni senki nem tudta a válaszát. „Egyformán szeretem őket, még akkor is, ha az egyikükből kevesebbet kapok” – mondtam. A valóságban azonban ez egy kicsit árnyaltabb volt: kiskamaszként hol édesanyám, hol édesapám oldalán álltam, pedig nyíltan nem háborúztak és nem is próbálták a gyerekeket a másik ellen hangolni, mégis folyton azt éreztem, hogy többfelé kell szakadnom, ha meg akarok felelni a felnőtteknek. Öntudatlanul, de mindig azt az oldalamat mutattam, ami jól passzolt az adott családi társaságba: a példamutató, jó kislánytól a szerencsétlen és irigy kishugin át a tomboló és lázadó gyerekig jó pár fázison átmentem egy hét leforgása alatt, hogy alkalmazkodjak a körülményekhez. Ráadásul elég szemfüles voltam, így soha nem kerülték el a figyelmem a felnőttek szúrós megjegyzései, ami irtóra befolyásolta, hogy mit gondolok az emberekről, hogy hogyan viszonyulok a saját szüleimhez, vagy hogy átmenetileg mit érzek irántuk. Nem a saját döntéseim, tisztánlátásom és véleményem irányított, hanem ahhoz a hozzáálláshoz alkalmazkodtam, amit az egyik vagy másik "tábortól" kaptam.
Volt sok ejnye-bejnye
Szerettem iskolába járni, szorgalmasan tanultam, jól teljesítettem és különösebb gond a magatartásommal sem volt – legalábbis egy ideig. Emlékszem, 10-11 éves koromban édesanyám már sorra kapta a panaszokat, hogy verekszem. Nem egy fiú osztálytársam kötött ki az orvosi ügyeleten egy-egy összetűzés után, csak mert azzal hecceltek, hogy rám férne már egy atyai pofon. Talán igazuk volt, de azért nem bánom, hogy a szüleim nyaklevesek osztogatása nélkül is tudták kezelni a nehéz helyzeteket. Édesanyám végtelenül türelmes volt velem, amikor magamba fordulva fortyogtam vagy rossz fát tettem a tűzre, de még akkor is, amikor gorombán viselkedtem. Alapvetően jó gyereknek számítottam, de nagyon könnyen dühbe gurultam, ha valami nem tetszett vagy érzékenyen érintett. Nem tudtam jól kezelni a váratlan, stresszes helyzeteket, agresszívan reagáltam a gúnyolódásra vagy arra, amikor a barátaimat piszkálták. Otthon soha nem tapasztaltam ilyen durvaságot, és nem is tanított erre senki, mégis aranyszabálynak tartottam, hogy keménynek kell lennem, ha meg akarom magam védeni. Időbe telt belátnom, hogy a konfliktusokat indulatosság nélkül is lehet rendezni.
Szorongás, önbizalomhiány és testképzavar
A középsuliban jött a nagy elhatározás, hogy én bizony, soha nem fogok férjhez menni! Minek, ha úgyis válás a vége? Nem hittem a sírig tartó szerelemben, és akkor sem adtam be egyhamar a derekam, amikor nagyon tetszett a srác, aki udvarolni próbált. Nem hittem el, hogy értékes vagyok, hogy tényleg kellenék bárkinek. Bizalmatlan voltam az emberekkel és csak a legjobb barátnők és barátok körében tudtam felhőtlenül jól érezni magam. De sokszor nekik sem beszéltem a problémáimról, ahogy a családomnak sem. Édesanyám érezte, tudta, hogy baj van és segíteni próbált, de én egyre csak távolodtam tőle ahelyett, hogy enyhítettem volna az aggodalmain.
Makacsul titkoltam a félelmeimet; azt, hogy rettegek valamitől, de képtelen vagyok megfogalmazni, mitől. Inkább kiírtam magamból az érzéseimet: versek és dalok őrzik ezeket a serdülőkori belső élményeket. Falakat építettem magam köré, amik csak hosszú évek után omlottak le. Addig nem találtam a helyem a világban. És ebben a nagy káoszban a legkevésbé magamban hittem. Talán túl hamar fejbe kólintott a felismerés, hogy ideje felnőnöm és kezembe vennem a dolgokat. Csakhogy ez a kontroll iránti vágy a saját testem irányításában, hosszas ételmegvonásban és önsanyargatásban nyilvánult meg. Több mint tíz évig kínlódtam testképzavarral, mert képtelen voltam elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok, és ez persze a társas kapcsolataimra is jócskán kihatott.
A pozitív érzelmeimet nehezen, a negatívakat túl könnyen mutattam ki, és ma már tudom, hogy másokat sem szerettem őszintén addig, amíg saját magam ellen küzdöttem. Egészen 24 éves koromig tartottam magam a férj- és gondmentes élet elképzeléshez. Ekkor jött a képbe az az ember, aki sokat segített abban, hogy szép lassan 180 fokot forduljon velem - vagy inkább bennem - a világ. És az már a sors iróniája, hogy ez a férfi édesapám kiköpött mása. Nyilván nem véletlenül...
"Happy end"
Otthon soha nem beszéltünk a családi helyzetről, párkapcsolatokról és szerelemről. Nem akartam, kínosnak, sőt szinte már tabunak tartottam ezt a témát, ezért ahányszor szóba került, én csak hárítottam. Pedig őszinte kommunikáció nélkül nincs megoldás, de én inkább az őrlődést választottam. Talán ez az oka, hogy csak huszonéves koromra sikerült sok mindent megértenem a saját életemről és általában az emberi kapcsolatokról. A mai napig keresem az összefüggéseket; hol külső segítséggel, hol egyedül mélyedek el magamban és a múltamban. De már nem önostorozással és indulatokkal, hanem békében, elfogadással tekintek vissza. És már nem gyötörnek olyan értelmetlen kérdések, hogy mi lett volna, ha...? Külön öröm számomra, hogy a szüleim végül megtalálták a párjukat, ráadásul mindenki jóban van mindenkivel - annyira, hogy egyre több a közös program és már a családi ünnepek sem külön-külön zajlanak. Úgy érzem, most élem a második gyerekkoromat; vagy hogy pótolom azt a részét, ami kimaradt az életemből - mert hagytam, hogy kimaradjon. Köszönöm édesanyámnak, hogy a rengeteg nehézség ellenére is végig tartotta magát életünk legkeményebb időszakában, és hogy mindig kiállt mellettünk, "feltétek nélkül" - ahogy egy anyák napjára írt versemben fogalmaztam.
