Szemérmetlenül hazudik, aki azt meri állítani, hogy előítélet és elvárás nélkül, nyitott lélekkel megy színházba. Az előítélet, az elvárás nem tudatos elhatározás kérdése. Észrevétlenül, éppen ezért feltartóztathatatlanul lopózik belénk. Életünkben egyszer megyünk valóban tiszta lappal előadásra: először. Aztán már ahhoz mérünk. Tudatosan vagy tudat alatt – mindegy. És abban is kételkedem, hogy gyakorlott néző a színlapról meg tudja állapítani, mi vár rá. Néha persze így van, és fő vonalakban gyakran. De a meglepetés mindig ott lapul a pakliban. A kellemes és a kellemetlen is.
A Nemzetiben Szomjas György Betyárjátéka például azzal lepett meg, hogy szó szerint az, amit ígér. Merthogy – ezt majdnem elfelejtettem – az is sok évtizedes tapasztalatom, hogy az előzeteseknek, művészi nyilatkozatoknak nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítani. Az alkotók többnyire nem tudják, mit cselekszenek, és az eredmény sincs mindig összhangban a szándékkal. Ezúttal azonban a színház tájékoztatása teljesen pontos. Legjobb, ha szó szerint idemásolom: „A Ferenczi György és a Rackajam által játszott dalokra épül a történet, de szólnak majd Galga menti, szatmári, kalotaszegi zenék, közismert népdalok is. Mindez a színpadon időről-időre összekapcsolódik Szomjas György legendás betyárfilmjeinek a képeivel, hangulataival. Kovács Norbert „Cimbi” koreográfus és táncos vezetésével tucatnyi kiváló néptáncos eleveníti meg a történeteket és a helyszíneket, Olt Tamás színművész kelti életre a korabeli krónikákat.” Nem az előzetes, hanem saját előítéletes olvasatom ejtett át. Megtévesztett az, hogy mégis csak színházról lenne szó, amiről – eddig azt hittem –, eléggé jól körülhatárolt fogalmam van. Pedig csak az általam eddig látott párezer előadáson alapuló elképzelésemre támaszkodom.
Végtére is valóban miért ne nevezhetnénk mindent színháznak, amikor emberek más emberek előtt produkálják magukat? A fenti előzetest olvasva én mégis azt képzeltem, kell lennie még valaminek, valami általam színházszerűnek képzelt dolognak a produkcióban. De nem volt. Annyi volt, amennyit ígértek: egy jó órán át pódiumon játszott a Rackajam, közben néha vetítettek a hátuk mögé, máskor táncosok pörögtek előttük, ropták a rockmagyart, és Olt Tamás valóban időről időre finom iróniával olvasott föl régi újságok betyárhíreiből. Végül jött még vagy félórányi ráadás. Mindez – amennyire meg tudom ítélni – kiváló minőségben.
De a csalódásomon ez mit sem változtatott. Nemcsak azért, mert ez a műfaj eléggé távol áll az ízlésemtől. Hanem azért is, mert azt már vagy ötven éve tudom, hogy a Nemzeti Színház nevében a nemzeti jelző semmit sem jelent. De most már azt hiszem, hogy a színház köznevet is felül kell vizsgálnom.
Ám míg az nem lepett meg különösebben, hogy a Nemzetiben csalódás ért, a Karinthy Színházban annál inkább. Az egykori Haladás mozi helyén sok évtizede működő intézmény a szolid, megbízható minőség, a tisztes mulattató ipar otthonaként él bennem. Súlyos csalódás egyszer ért, a Csalogány családdal tavaly ősszel, a mostani évad elején – nem is maradt sokáig műsoron. A Második nekifutás kétségkívül sokkal kisebb csalódás. A maga nemében szinte jó is. Csak nem annyira, mint vártam Szilágyi Tibortól mint rendezőtől és főképp mint színésztől. Öregebb a szerepnél. Nem(csak) születési évre, de látszatra is. És ez a fontosabb. Éppen csak egy árnyalattal, de első megjelenésekor rozzantabbnak mutatkozik, minthogy elhiggyük a huszonéves, könnyű erkölcsű leány iránta támadt heveny, bár korántsem kizárólagos fellángolását. Persze egy vénember sok okból kelthet rajongást egy ifjú hölgyben, de ezekről az egyéb lehetőségekről, a gerontofíliától a közeli örökség reményéig, Murray Schisgal története nemigen szól. A puszta férfiúi vonzerőnek kellene működnie, de ez Gerlits Réka igyekvő alakításában sincs igazán benne. Az elhagyott feleséget játszó Pápai Erika női vonzása viszont töretlen.
Leginkább mégis a darab keltett csalódást. A nyolcvanas évek amerikai amorálját némi érzelmességgel leöntve és zsidó öniróniával ízesítve Csáki Judit jól pergő fordításában is igencsak avíttnak érzem. Maga a történet és a köréskiccelt világkép áporodott. Egy hatvanöt éves férfi elhagyja családját, asszonyt, gyerekeket, hogy hirtelen elhatározással és a lány számára is meglepetésszerűen huszonéves alkalmi szeretőjéhez költözzön. Kicsit meglepődik az ifjú hölgy sokágú szexuális kapcsolatrendszerén, ám ez igazán csak akkor kezdi izgatni, amikor arról értesül, hogy ezzel szerteágazó érdeklődéssel nemi úton terjedő betegség is jár. Ráadásul megérkezik nála húsz évvel fiatalabb, csinos és nagyfokú jóindulatot, megértést színlelő felesége is, aki felkelti a férje szeretője barátjának (Marton Róbert) élénk érdeklődését. Ebben a helyzetben egyfelől csaknem maguktól teremnek a jobb-rosszabb viccek, másfelől a pasas őrjöngeni kezd, legszívesebben kolostorba vonulna, ha lennének zsidó kolostorok.
Aztán mégis megjön a boldog vég. Roppant egyszerűen: kiderül, hogy a társaságot fenyegető betegség csak vaklárma, hülye vicc volt. A többi pedig nem számít. helyreáll a béke. Férj és feleség kibeszéli nemi kielégületlenségük huszonkét évi házasság alatt fölhalmozott részleteit. Jobb későn, mint soha. ezután nyilván minden rendben lesz.
Szilágyi Tibor rendezőként szó szerint veszi a bohózatot. Mintha föl se merülne benne, hogy a sok bolondozás alapja mégis csak a való életből vétetett. Sokféle, sokszor életeket megroppantó veszélyekkel tréfálkozik a szerző. Szilágyi színészként technikailag remekül, de viccesen őrjöng. Pedig ha komolyan tenné, szellemes is lehetne. Talán még a feloldó befejezés sem lenne teljesen hamis.
