Súlyos beteg Fredriksson, szétoperált arcú Gessle, halk zene, azért mégis: de szépek voltak a kilencvenes évek!
Kedd este a Papp László Sportarénában adott háromnegyed házas koncertet a kilencvenes évek egyik sikerduója, az idén harminc éves Roxette. Ez volt a harmadik koncertjük az országban, de megmondjuk őszintén, az első kettőről szóló hírek valahogy elkerülték a figyelmünket, így csak most lett szerencsénk végre élőben is megnézni őket. Pedig hatodik magasságában az áltisis farsangon Marie Fredriksson voltam az osztályfőnök combig érő(!) csizmájában, kaptam is a beszólást, hogy a Roxette énekesnője mindig mezítláb lép fel.
Nem vagyok egy nagy koncertrejáró, ide is egyértelműen a nosztalgia vitt, mert hiába volt 27 Roxette plakát a falamon, már annyira régen történt mindez, hogy alig jutnak eszembe az It Must Have Been Love-nak a sorai, nemhogy a kevésbé elcsépelt számoké. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy a tavalyi (amúgy isteni) Peter Gabriel koncert után ez a második esemény, amin értetlenül állok a küzdőtéren a hangerő hiánya miatt. Komolyan, egy kocsmában hangosabban szól az aláfestőzene, mint a Papp Laciban a nagykoncertek. Tegyük ehhez hozzá, hogy a hangmérnök feltehetően a büfében tölthette az este nagy részét, ugyanis Marie Fredriksson amúgy erős és éles hangját eleinte csak nagyon ritkán lehetett egyáltalán hallani.
A Roxette énekesnője ráadásul egyáltalán nincs jól sajnos. Az utolsó hírek ugyan arról szóltak, hogy felgyógyult az agydaganatából (ami megvakította az egyik szemére, és a beszédközpontját is megtámadta), ám a látottak erre csúnyán rácáfolnak. Egyedül a színpadra kimenni sem tud, a koncertet ülve énekli végig, de ez meglepő módon elképesztő tiszteletet és együttérzést vált ki a hazai közönségből, furcsa és közhely is, de a szeretet érzése tényleg tapintható. Rossz egészségi állapota a sors iróniájaként egyedül az énekhangját kímélte, ugyan szólni csak keveset szól a koncert alatt közönségéhez, de amikor (hallani lehet, amit) énekel, kifogástalanul cseng a hangja.
Így aztán kénytelen Per Gessle irányítani a bulit, ami döcögve indul be, még úgy is, hogy az első szám a Sleeping in My Car. Nem olyan nagy csoda a döcögés, hiszen a zene ugye, egyáltalán nem dübörög a vérereinkben, viszont az első számot követő Spending My Time, a Crash! Boom! Bang!, vagy a Crush on You csak a legelszántabb rajongóknak ismerhető fel az első akkordokról, a She's Got Nothing On (But the Radio), a The Heart Shaped Sea vagy a Watercolours in the Rain meg még abból se.
Gessle nem mellesleg fiatalabbnak néz ki, mint amikor a pályáját kezdte: mi olyan 25 méterre állunk a színpadról, de az arca onnan is olyan sima, hogy a közönség szinte visszatükröződik rajta. A svéd plasztikai sebészet reklámfigurája a régi fellépésekről nosztalgiázik és ugrál, de vasalt arc ide vagy oda, egyszerűen soha nem volt annyira karizmatikus, mint Fredriksson, aki hiába emlékeztet ülve nagyon Annie Lennox-ra, nem ezért nem tudja az ember levenni róla a szemét.
A színpadkép kicsit ráadásul olyan, mintha a Roxette alá a vikingekből spontán összeszedett ZZ Top húzná: a zenészek mind egyformák, leszámítva a szerepét olykor kicsit túljátszó vokalistát. A Roxette a balladáiról lett inkább híres, nem is értem, miért vártam egész este a The Look-os pörgést a társaságtól. Az ember valahogy szívesebben hallgatná ezt az egészet egy kis kocsmában, ötven ember előtt.
Mire tizediknek felcsendül a Fading Like a Flower, kicsit már unjuk, hogy a zenekar úgy énekelteti a magyar közönséget, mintha nem hallották volna, hogy egész Európában ebben az országban beszélnek a legkevesebben angolul (vagy ha nem is ez az ok, tegye fel a kezét, aki emlékszik minden szóra a How Do You Do refrénjéből!). Az viszont továbbra is sokat nyom a latban, amikor a zenekarral együtt énekeltetik a népet, mert akkor egész tűrhetően lehet HALLANI a koncertet.
Összességében mégse lehet egy szavam sem, mert nosztalgiának a tökéletesnél is jobb volt az este, ami a zenekar részéről a Gyöngyhajú lány elgitározásával és a Joyride-dal zárul, mielőtt lekísérték volna Fredrikssont a színpadról. Aztán visszajöttek a Listen to Your Heart-tal, amit a hazai NER-kontextus sem tudott elrontani, lezárásnak pedig végre megcsinálták a hangulatot a The Look-kal is. Mondjuk, akkor nekünk már kicsit későn, lehet hogy a mai prágai koncertnek...
