Az állami gondozásban még szent őrült volt, a főiskolán jó befogadónak bizonyult, sokszor adott tanácsokat a körülötte élőknek, most a Zs-kategóriában messiásként akar zavarba akar hozni. Számára nem ér ott véget az élet, hogy bemegy-e másnap a színházba, nem aggódja túl a dolgot, mert szerinte igenis szüksége van a színésznek a feltöltődésre is. Kálid Artúrral beszélgettünk.
A Zs-kategória, önfeledt zsidózás revüvel című darabban messiást (is) játszol, ami viszonylag ritkán adatik meg egy színésznek, milyen?
Most, hogy azt mondta Lombos Marci (az előadás zenei vezetője - a szerk.), hogy nagyon meggyőző messiás vagyok, szárnyalok! Furcsa érzés amúgy, mert volt egy messiástudatos korszaka az életemnek még a főiskolán, ami nyilván abból adódott, hogy az egész helyzet nekem nagyon új volt. Mivel állami gondozásból kerültem be a főiskolára, a közösségi léthez ugyan hozzá voltam szokva, de a korábbi magányosságom inkább abból fakadt, hogy védekeztem a környezetem ellen; egy kis szent őrült voltam, ültem fent az ágyon, olvasgattam és akkor nagyjából békén hagytak. A főiskolán ezzel szemben megtaláltak a legkülönbözőbb emberek a problémáikkal, én meg jó befogadónak bizonyultam, mert tudtam olyat mondani, amitől esetleg jobb kedve lett az embernek. Ekkor betüremkedett az agyamba meg a szívembe, hogy képes vagyok arra, hogy adjak.
Aztán az idővel ez elmúlt?
Valamilyen szinten igen, másrészről viszont nem, mert például a színpadi létezésemmel kapcsolatban meggyőződésem, hogy nem véletlen neveznek minket Thália papjainak. Annak tudatában kell lenni, hogy akkor is kint vagy és néznek, ha iszonyatosan szar vagy és nem sikerül az, amit csináltál. Van bennem egy pálca, ami mindig ad egy olyan tartást, amitől a színpadi létezésem, azt gondolom, hogy fontos, annak felelőssége, jelentősége van! Nemcsak szakmának fogom fel a színészetet, hiába kényszerítenének rá, hogy néha így tegyek. Vicces, mert amikor azt mondom a ZS-ben, hogy "Láss!", akkor azt én elhiszem, és az lenne az igazán üdvözítő, ha a nézők is elhinnék, zavarba jönnének és látni akarnának.
Nem tudjátok túl sokat játszani, április közepén mutattátok be, nehéz így fejlődnie...
Eddig három előadás volt, és sajnos nem nagyon van időnk próbálni, pedig kellene. Kicsit szervezetlenül állt össze a történet, nagyon nehéz volt egyeztetni az embereket már a próbára is. Peti például két hétig szinte egyáltalán nem volt, mert itt próbált a Jurányiban egy másik darabot, aztán volt, hogy Viki nem ért rá, aztán esténként mindenki játszott, szóval iszonyat nehéz volt. Két dolog van, amit a színész mindig elmond, az egyik, hogy "Jaj, legyen már vége" a másik meg, hogy a "Basszus, de jó lenne, ha lenne még egy hét"! Itt is kellett volna még egy hét, de szerintem most az segíthetné az előadást, ha legalább havi kettőt játszanánk.
Milyen a visszhangja egy olyan darabnak, ami deklaráltan a zsidókról szól?
Kérdeztem Borgulától, hogy és úgy tűnik, nagyon széttartanak a reakciók. Van, aki azt mondja sokkal mélyebbre kellett volna mennünk, van aki szerint szuper mély volt...
Szerintünk is lehetett volna keményebb az előadás. Óvatoskodik, ráadásul odamond mindenkinek...
Azt gondolom, hogy ha megjelennének azok a Zs-kategórián, akik gerjesztik ezt az egész gyűlölethullámot, akkor azok nagyon is sokat kapnának az arcukba...
De hát pont ez a gyenge pontja! Ez az előadás soha nem érheti el az igazi közönségét, nagy valószínűséggel egyáltalán nem azok nézik meg, akiknek valójában szólna. Kérdés persze, hogy szólnának-e egyáltalán valamit.
Hiszek abban, hogy szólnának, mert ha nem hinnék, az ugyanolyan általánosítás lenne. Azt gondolom, hogy a mondanivaló elég erős, még ha humoros formában is van tálalva. A végén, amikor mindenki mindenkit elküld a búsba, rájössz, hogy már tényleg az van, hogy nyakig ülünk a gyűlöletben meg a szarban. Én ezen már nem nagyon tudtam nevetni, inkább volt gyomorszorító. Lehet, hogy kívülről könnyedebb, de szerintem ezzel az előadással azért oda lehet pörkölni. A színház akkor jár jó úton, ha ezt a kettősséget ötvözi. A nevetés ugyanis olyan csatornákat nyit ki, amitől jóval befogadóbb az ember, ellazít mindenféle feszültségeket.
A nevetésről jut eszembe, nagyon meglepődtem, amikor megláttam, hogy játszátok még a S.Ö.R.-t meg a G.Ö.R.CS.-öt. Hány éve is?
Nézzük csak, a S.Ö.R.-t 1994-ben, azaz 21 éve mutattuk be....
És benne még van még az a mondat, hogy én vagyok Magyarország legjobb fekete színésze?
Benne! Bár lassan van, aki a babérjaimra tör, de egyelőre tartom a pozíciómat. Kembe Sorel most bekerült a felújított Össztáncba, mert nem tudtak egyeztetni – el is megyek majd titokban megnézni!
Hogy lehet ezt bírni? Huszonegy év alatt az előadás lassan két generációt kiszolgált!
Legyek cinikus?
Persze!
Van egy bejátszás a G.Ö.R.CS.-ben, amiben megkérdezi a riporter, hogy miért folytattuk a S.Ö.R.-t és mondjuk, hogy hát, a pénz miatt... De viccet félretéve a helyzet az, hogy három-négy éve volt egy beszélgetésünk, ami nagyjából arról szólt, hogy hagyjuk abba, meg persze arról, hogy legyen folytatása. És akkor az újat el is kezdtük próbálni, de én egy rövid idő után kiszálltam belőle, mert kiderült, hogy erre már képtelen vagyok. Úgy éreztem, hogy nem tudjuk átlépni a saját árnyékunkat. Mert például a G.Ö.R.CS.-csel úgy gondolom, hogy sikerült, hiába a S.Ö.R. lett a népszerűbb vagy híresebb. Szóval ebből aztán lettek sértődések, még az is felmerült, hogy nem folytatjuk a többit sem, de aztán behegedtek a sebek, kicsit átdolgoztuk az előadásokat, mert rengeteg improvizáció került beléjük az évek során, és ki kellett takarítani. Nem állítom, hogy mindig óriás lelkesedéssel megyek, amikor játsszuk, de ha felmegy a függöny, megjön a játékkedv is vele. Ezt tudja ez az előadás, egyszerűen úgy alakult ki, hogy mind a mai napig örömmel tudjuk játszani.
Le vagy szerződve már a jövő évadra?
Egyelőre nem. De én amúgy is úgy élem az életem, hogy mindig lesz és mindig volt valahogy. A mindenáron akarást ki kell hagyni ebből a szakmából, akkor nagyon jól lehet csinálni, mert nem ér ott véget az élet, hogy bemész-e másnap próbálni vagy nem. Legfeljebb majd mész két hónap múlva. Hála istennek ez a szabadságfokom megvan. Miskolcra is nagyon hosszan vezetett az utam, már régóta volt szó arról, hogy fogok ott játszani, de ahhoz három előadásra kellett volna leszerződjek, amit elképzelhetetlennek tartottam, hiszen nekem itt van mellette a család meg a szinkron Budapesten. És akkor ez évről évre felmerült, most novemberben végül mégis megállapodtunk két szerepre, aztán jött hozzá a Robin Hood, így mielőtt még leszerződtem, megismerhettem a miskolci létezést, ami egyáltalán nem könnyű. Próba után nincs más, bemész a színészházba és nézed a plafont. Eleinte ez deprimáló volt, aztán egy idő után kialakítottam egy életritmust, mégis nagyon nehéz volt hozzászokni.
Olyan furcsa, mert általában inkább plusz nyomásként jelenik meg a színészeken a bizonytalanság, nálad meg valahogy egyáltalán nem!
Vagyunk egy páran, akik azt mondjuk, úgyis lesz valahogy. Szerintem ezen maximum akkor érdemes aggódni, ha már öt éve nincsen semmilyen munkád. Ez velem nem fordult elő, többször voltam szabadúszó és mindig jöttek lehetőségek. Most is van, hétpecsétes titok még, de rögtön azután megtalált, hogy kiderült, hogy nem szerződök Miskolcra még egy évadra. A másik, amin csodálkozni szoktak, amikor mondom, hogy én valóban nem akarok általában kettőnél többet próbálni egy évadban. Egészségtelen, abnormális, amit színészek éveken keresztül csinálnak. A Bárkában rendszeresen öt előadást mutattunk be egy évben, így nekem az is szempont volt Miskolcnál, hogy ne legyen túl sok bemutató. Engem ez így elégít ki, így van meg az egyensúly! Lehet, lenéznek ezért, de nekem az sok, hogy decemberben elkezdünk egy munkát, és utána öt hónapig még egy szabad hétvégém sincs. Nincs feltöltődés, és ez senkinek nem jó. Persze van olyan is, aki csak úgy tud létezni, hogy folyamatosan nyomja, de elgondolkodtató, hogy vajon valóban csak ennyi volna-e az élet? Nézzének hülyének, de nekem mérhetetlen nagy örömet adott például, hogy az elmúlt hétvégén megmetszhettem a szőlőt a kertben!
A szinkron szakma felhígult az elmúlt években. Ezt nemcsak a tévében hallani, hanem a színész szakma is szokott panaszkodni, hogy nem nagyon fizetik már meg...
Ha nagyon őszintén akarunk erről beszélni, akkor megmondom, én nem vagyok az a nagyon anyagias típus - be van lőve nagyjából, hogy ki mennyit kér, vagy ki tudják fizetni, vagy nem. Pont most van egy nagyobb nekibuzdulás, hogy ezeket a dolgokat rendbe tegyük, de én azt gondolom, hogy nem vagyok az a megfizethetetlen kategória. Reklámnál például semmi engedményt nem teszek. A hígulás pedig nemcsak az anyagiakkal függ össze, hanem az igénytelenséggel is. Mellettem senki ne pattogjon, hogy vegyük már, meg haladjunk, mert ha valami nem jól sikerül, akkor azt igenis meg kell ismételni. Ezt mind a mai napig próbálom tartani. Mániám, mert nagyon szeretek szinkronizálni (túl azon, hogy egy fontos megélhetési forrás is), nagyon szeretem a műfajt magát. Bízom benne, hogy ezt vissza is kapja a néző tőlem, amikor egy szinkronos filmet néz. Lehet, hogy a hallgató nincs kibékülve a hangommal, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy igénytelenséget vagy magyartalanságot kérjenek rajtam számon. Mert itt ugyanígy színpadon van az ember, ez is egy felelősség. És ez is egyfajta messiástudat.
ZS-kategória – önfeledt zsidózás revüvel
Játsszák: Bán Bálint, Gergely Katalin, Huzella Júlia, Janklovics Péter, Kálid Artúr, Kerekes Viktória
Írták: Dragomán György, Litkai Gergely, Szabó Borbála, Szálinger Balázs, Székely Csaba, Vinnai András
Dramaturg: Németh Virág
Díszlet: Borgula András
Jelmez: Juristovszky Sosa
Koreográfus: Kelemen Katalin
Zenei vezető: Lombos El Marci
Műszaki vezető: Fábián Gábor Zoltán
Produkciós vezető: Marcsa Barbara
Rendezőasszisztens: Kern Dóra
Rendező: Borgula András
IDŐPONT(OK): Jurányi Inkubátorház
2015. 05. 12. 19:00
2015. 05. 15. 20:00
