Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
.
Csend és kiáltás
A hazai gyakorlatban szokatlan [csend] – Egy Holokauszt-kiállítás címmel nyílt tárlat júliusban a budapesti Ludwig Múzeumban. A Holokauszt-emlékévet számos elhibázott ideológiai és politikai döntés és sajtóbotrány övezi. Az elhallgatást, a traumát, a tanúságot és a jelenig erő múlt koncepcióját középpontba állító kiállítás termeiben sétálva ebből szerencsére mit sem érezni. A kurátor Timár Katalin biztos kézzel válogat a kortárs magyar és kelet-európai művészet alkotásaiból, hogy végül olyan egészet hozzon létre, amely okosan vezeti át a jelenből a múltba a látogatót, miközben egy pillanatig sem állítja, hogy a kettő nem egy és ugyanaz.
A közvélekedéssel szemben a kurátor feladata nem csupán az, hogy közös térbe helyezzen különféle műtárgyakat. Az elsődleges cél egy "szellemi sorvezető", elméleti alap megteremtése, amelyhez hozzárendelhetők alkotók, életművek, jelenségek. A [csend] kiállításban mindez együtt van: a figyelmes látogató elég pontos elméleti képzést, és sokféle művet kap ahhoz, hogy rájöjjön, miért beszélnek sok helyen a Holokauszt ábrázolásának lehetetlenségéről.
A 20. század legnagyobb traumái között számon tartott népirtás után a képzőművészet mellett az irodalom és a zene is önértelmezési válságon ment keresztül. Világossá vált, hogy a korábban megszokott technikák nem működnek egy felégetett világ romjain. Hogyan lehet elbeszélni, elmesélni, leképezni azt, amire nincsenek szavak?
A bevezető falszövegből kiderül, hogy a kurátori koncepció elsősorban a történettudomány „episztemológiai”, vagyis ismeretelméleti válsága alapján meginduló elméleti beszédmódokat alkalmazza, de találkozhatunk Walter Benjaminra való hivatkozással is. A kiállításnak talán ez lehet egy gyenge pontja: a sűrű, idegen kifejezésekkel és szakszavakkal teleírt teremszövegek olvasásakor egy teljesen laikus látogató könnyen érezheti azt, hogy ennek értelmezésére minimum esztétika szakos végzettségre van szükség. Ez azonban nincs így, mert az alkotások önmagukban is elég erősek ahhoz, hogy képviseljék az elméleti elgondolást. Tény ugyanakkor, hogy régen láttunk ennyire alapos, szakmailag átgondolt szöveges tartalmat.
Fogyasztás és emlékezés
A kiállításban rengeteg alkotó számos munkája szerepel, lehetetlen volna mindet felsorolni, itt van többek között El-Hassan Róza, Esterházy Marcell, Gerber Pál, Horváth Tibor, Kaszás Tamás, a Kis Varsó, Mécs Miklós, és Omara, illetve a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Doktori Iskolájának hallgatói is. Gerber Pál Majd a művészet fogja megállítani című 2005-ös rajzán vonatsínek láthatók, amelyekre könyvek vagy festmények vannak felhalmozva – hátulról látszanak, így mindkettő lehet. Ez a kettős beszéd nemcsak Gerber munkáira, hanem a kiállításra is jellemző, de nem zavaró: felnőttnek tekinti a látogatót, nem erőltet ránk semmit.
Az egyik legösszetettebb, társadalmi vonatkozásaiban is érdekes munka Tamara Moyzes Holokauszt-emlékmű helyett bevásárlókocsi című installációja, amely egyszerre művészeti alkotás és projektdokumentáció. 2012 februárjában Moyzes happeninget szervezett Prága 7. kerületében arra a területre, ahol egy nagy bevásárlóközpont épült volna: azon a helyen, ahonnan a II. világháború alatt 44.688 zsidót deportáltak koncetrációs táborokba. Az ezt megörökító installációban a falon egy videón egy erről beszámoló hírműsor pereg, a képernyő előtt a jól ismert fém bevásárlókocsik láthatók. Az egyik kocsiban tableten lehet nézni egy 1944-es propagandafilmet, amelynek már a címe is hátborzongató: A Führer a zsidóknak ad egy várost. Boldogan focizó gyerekeket és elégedetten üldögélő idős bácsikat látunk, a narráció szerint Theresienstadtban az élet vidám és boldog, az ott élő zsidók semmiben nem szenvednek hiányt. A film, összeolvasva a 21. századi kontextussal, még erősebb iszonyatot vált ki a nézőből. A fogyasztás felülírja az emlékezést.
Bőrük a bűnük
A kiállított munkák a roma Holokausztra is reflektálnak. Lakatos Erika arcokat ábrázoló, festett Polaroid-sorozatának legtöbb darabján a művész vagy lánya szerepelnek. Vannak azonban portrék, amelyek talált képeket írnak újra. A képeken látható ismeretlen fiatal lányok a Holokauszt áldozatai voltak. A mindennapi rasszizmus és a társadalmi szintű kirekesztés a témája Omara (Oláh Mara) nyolc festményből álló ún. „kék”-sorozatának. A képregényszerűen olvasható festményeken a művész saját életéből olvashatók információk, amelyek a képek címében is megjelennek: már akkor éreztem, hogy akit szeretek, nem hozzám való. Bár a szövegek személyesek, egyértelmű, hogy általános üzenetekről van szó, amelyek közösségi problémákat állítanak középpontba.
Koncetrációs tábor legóból
Zbigniew Libera lengyel művész Legó koncentrációs tábor című 1996-os nyomat-sorozata elmossa játék és valóság határvonalait. A művész megépítette a haláltáborok makettjeit a világ egyik legnépszerűbb gyermekjátékából. A munkához szinte csak valóban létező legó-darabokat használt fel. Megmutatja, hogy a játék is halálossá válhat, ahogy azt is, mekkora szerepe van annak, hogy adott anyagból mit kívánunk formázni: életet, vagy halált. A választás pedig nem mindig szabad, különösen nem egy olyan társadalmi környezetben, ahol a közös emlékezetben nincs sem béke, sem szembenézés. A kiállításon sorvezetőként vonulnak végig Koronczi Endre fotói a német kezdeményezésre kirakott botlatókövekről. Ezek a földön lévő emléktáblák olyan budapesti házak előtt láthatók, ahonnan zsidókat hurcoltak el a második világháború alatt. A gesztus beemeli a budapesti városképet, az utcák, a kerületek hétköznapiságát a kiállítás terébe. Minden nap ezeken a köveken sétálunk, miközben elhallgatások és csúsztatások rétege rakódik egymásra múltra és jelenre. Talán az sem véletlen, hogy bár a világ több nagyvárosában léteznek háborítatlanul ezek a kövek, eddig csak Budapesten fordult elő, hogy egy ismeretlen kiássa és eltüntesse az egyiket. Épül a hallgatás fala, a kirekesztés pedig természete szerint nem válogat: bárkiből lehet áldozat, ahogyan felelős is.
Nincs megnyugtató jövőkép
A [csend] központi állítása, hogy a trauma nem a múlthoz, hanem a jelenhez tartozik. Az otromba megszállási emlékmű üzenetével ellentétben nem csupán néhány etnikai vagy vallási csoport, hanem egy egész nemzet közös története. A közelmúlt politikai csatározásai, csúsztató megfogalmazásai pont a közösségi emlékezést teszik lehetetlenné. A népirtás maga a legritkább esetben jelenik meg közvetlenül a műalkotásokon, emiatt az egész kiállításra a réteges építkezés és a hálós szerkezet a jellemző. Körbefonják, értelmezik és értékelik a történelmet. A jelen szerves részévé emelik, de nem csúsznak bele az ítélkezés csapdájába. Ismét a bevezető szöveget idézve: „A nézőnek persze kényelmetlen az elkövetővel való azonosulás lehetősége, de épp ez teszi számára lehetővé, hogy a Holokausztot ne kizárólag egy elmúlt, a mához semmilyen módon nem kötődő történelmi eseményként lássa, hanem épp a jelennel kapcsolatos politikai és ideológiai kérdéseket tudjon magának feltenni.” Éppen itt lenne az ideje.
