Mindannyian rettegtünk már életünkben, tudjuk milyen, amikor remeg a kéz a félelemtől, amikor összeszorul a gyomrunk, leizzadunk, vagy olyan gyorsan ver a szívünk, hogy kiugrik a mellkasunkból. Ezeket a fizikai tüneteket mind a félelem produkálja, amely sokszor annyira bénító lehet, hogy azt kívánjuk, bár soha többet ne ijednénk meg semmitől.
Csakhogy a félelemnek fontos funkciója van, és az evolúció során alakult ki: arra hivatott, hogy észrevegyük a potenciális veszélyeket, reagáljunk azokra, és így túléljük az élet megpróbáltatásait. A probléma csak az, hogy ami évezredekkel ezelőtt a túlélést szolgálta, ma már megbetegít minket. Ám akadnak olyan emberek a világon, nem túl sokan, akik a stresszbetegségektől védettek, ugyanis egyáltalán nem éreznek félelmet.
Ez az oka annak, hogy nem félnek semmitől
Az Urbach-Wiethe betegségben szenvedőknek ritka genetikai rendellenésségük van. A probléma lényege, hogy az ECM1 nevű, az 1-es kromoszómán található fehérje – amely kulcsfontosságú szerepet tölt be az extracelluláris mátrix egészséges működésében – károsodik. E génmutáció okozza, hogy a kálcium és a kollagén felhalmozódik, és a folyamat sejthalálhoz vezet.
Az amigdala, a mandula alakú agyterület, amely a félelem feldolgozásáért felelős, különösen sérülékeny, a génmutáció súlyosan károsítja. Ez vezet oda, hogy akinek a szervezetében ilyen génmutáció van, nem érez félelmet. A világon eddig összesen négyszáz embernél diagnosztizálták a betegséget.
Mivel ilyen ritka, ezért igen keveset tudunk róla, az 1980-as években kezdték kutatni Amerikában, akkor egy női beteg volt az alany. Az ő esete kapcsán derült fény számos tényre az amigdalát roncsoló állapottal kapcsolatban.
Különböző módon érzékelünk bizonyos veszélyeket
A beteg, akit SM-nek hívnak, számtalan kísérletben vett részt azzal kapcsolatban, hogy kiderüljön, vajon tényleg „rettenthetetlen”, és szó szerint semmitől sem fél, vagy mégis akadnak olyan helyzetek, amire az agy mégis reagál. Így derült ki például, hogy nem reagál a különböző horrorfilmekre, nem ijedt meg akkor sem, amikor közvetlen életveszélynek tették ki: mérges pókok és kígyók voltak a közelében, sőt, érdeklődéssel közelített feléjük.
A kutatók azt is felfedezték, hogy SM nem érzékeli a félelmet másokon, nem ismeri fel az érzelemhez kapcsolódó arckifejezéseket, gesztusokat, ugyanakkor a szomorúság és az öröm jelei egyértelműek voltak számára. Ő maga igazán társaságkedvelő és barátságos ember, viszont nem ismerte fel a veszélyes helyzeteket, például, hogy az életébe is kerülhet, ha valaki késsel közelít felé.
A kutatók azt is vizsgálták, hogy mi történik akkor, ha SM nagy mennyiségű szén-dioxidot lélegez be, ami a legtöbb emberben a fulladás veszélyét triggereli. A tudósok arra számítottak, hogy SM nem reagál majd erre sem, ám egészen mást tapasztaltak: SM pánikrohamot kapott, olyan intenzív félelmet élt át, amit korábban soha.
Ebből a kísérletet végző kutatók azt a következtetést vonták le, hogy amikor a veszély kívülről érkezik, például egy hatalmas medve, vagy rabló képében, akkor az amigdala úgy viselkedik, mint egy karmester: vezényli a test különböző részeit annak érdekében, hogy elkerülje a veszélyt.
Ha viszont egy belső veszélyhelyzetről van szó, mint a nagy mennyiségű szén-dioxid belélegzése, ami fulladással járhat, és amit a szervezet a véráramon keresztül érzékel, akkor az agynak egy másik része, az agytörzs reagál, és mivel az nem volt sérült SM testében, ezért iszonyú félelmet élt át.
Ha kíváncsi vagy arra is, hogy hogyan változtatja meg az agyunk szerkezetét az internet, olvasd el ezt a cikkünket is.
