Márton Anita súlylökő: nem az izomzatom mondja meg, nőies vagyok-e

Márton Anita

Áprilisban és májusban ötrészes interjúsorozattal jelentkezünk. Beszélgetőpartnereink nemcsak egytől egyig izgalmas, érdekes személyiségek, de az is közös bennük, hogy mindannyian élsportolónőként élik mindennapjaikat. Más a női élsport világa, mint a férfiaké? Sportos, erős, komoly hivatástudattal élő nőként mennyire találkozni előítéletekkel, a nőiességgel és a testtel kapcsolatosan megfogalmazott külső elvárásokkal? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ - elsőként Márton Anita világbajnok súlylökővel.

Mivel személyes találkozóra nem volt mód, Anitával e-maliben beszélgettünk a járványhelyzettel járó változásokról és arról, hogyan egyeztethető össze az élsportolói lét a családcentrikussággal és a klasszikusnak tartott női szerepekkel. 

Márton Anita súlylökő

1989-ben született Szegeden.

Olimpiai bronzérmes, világbajnoki ezüstérmes, fedett pályás világbajnok magyar súlylökő. A magyar atlétika első világbajnoka.

Kezdjük a nehezével. Az élsportolókat is nagyon rosszul érintik a járványhelyzet miatt kialakult korlátozások: a nagy versenyek, többek közt az olimpiai játékok bizonytalan időre való elhalasztása. Hogyan hat ez a te mindennapjaidra, a felkészülésedre?

Mindannyiunkat nagyon rosszul érint ez a helyzet, én ráadásul most nemcsak sportolóként, de magánemberként is nehezen élem meg. Az olimpia utánra ugyanis családalapítási terveink voltak, és most ezt is át kell gondolnunk, minden tolódik valószínűleg. Persze valahol már a bejelentés előtti hetekben is fel voltunk készülve erre az eshetőségre, mivel február óta folyamatosan mondták le a versenyeinket, mégis váratlanul ért, hogy így is lett.

Ráadásul jelenleg nem látjuk még, hogy mikor lehet újra versenyünk, mire érdemes felkészülni. Ez nagyon megnehezíti az edzést, hiszen nem látni a célt, amiért hajt az ember. Az viszont nagyon jó, hogy az edzőtársaimmal támogatjuk egymást: így sokkal könnyebb túljutni a nehézségeken, és tovább csinálni, még akkor is, ha jelenleg csak napi egy, szinten tartó edzésem van.

Ha a pozitív oldalt nézem: elég sok szabadidőm lett, amit könnyen elütök, hiszen nagy, kertes családi házban lakunk, ahol mindig van mit csinálni. Ráadásul családcentrikus ember vagyok, szeretek a szeretteimmel lenni.

 

Szívesen nyilatkozol a családodról: tudni azt is, hogy hosszú ideje élsz párkapcsolatban. Ha igaz, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő, ennek hasonlóképpen kell lennie fordítva is. Mennyire hat a kapcsolatotokra az, hogy te élsportoló vagy? Sok alkalmazkodást kíván ez a szeretteidtől, elsősorban a férjedtől?

A férjemmel mi elég korán, már 18 évesen egymásra találtunk, együtt nőttünk bele az élsportba. Mindig támogatott, tartotta bennem a lelket, vagy éppen noszogatott, ha arra volt szükség, így ez a kezdetektől fogva jól működött köztünk. A támogatása ma is rengeteget jelent nekem. A legnehezebb a számára az én életformámban talán az, hogy sokszor vagyok távol a versenyek miatt. Hála az internet adta lehetőségeknek, persze ilyenkor is beszélünk, akár napi egy órát is, illetve próbálom mindig maximálisan rendben hagyni az itthoni dolgokat.

Ezek szerint nem véletlen a sorozathoz készült képed tematikája sem: hogy épp a konyhában kaptak le...

Nem véletlen, kifejezetten házias vagyok, amit élvezek is, és fontos számomra, hogy rendben legyenek a dolgok otthon. Egy-egy nagyobb utazás, verseny, edzőtábor előtt lefőzök akár két hétre is, megy a fagyasztóba, feltakarítok, bevásárolok. Így vagyok nyugodt, amikor elmegyek. 

A hétköznapokban viszont a családomnak, a férjemnek kell többet alkalmazkodnia: mindig mindent jó előre meg kell terveznünk, hogy megoldható legyen az én elfoglaltságaim mellett is. A közös programokat, családi összejöveteleket nagy rugalmassággal kell megszerveznünk. 

Háziasanak tartom magam
Háziasanak tartom magamFotó: Barnie

Csak rugalmasságra, vagy lemondásra is szükség van? Mit kaptál a sporttól és mi az, amiről le kellett mondanod miatta? 

Az élsport mindig is sok lemondással járt, de ez számomra szépen, fokozatosan jött, ahogy egyre nagyobb célokat tűztem ki magam elé. Eközben persze nagyon sok családi, baráti eseményről maradtam le, nyaralásokról, kirándulásokról és fesztiválokról. Sokat vagyok távol a családomtól, szigorú szabályok szerint élem az életem, követem az étrendemet, időben lefekszem, nagyon ritkán iszom alkoholt, nem dohányzom. Mégis ez az egész nem teher számomra, mert mindezek mellett sokkal több a pozitívum benne. Rengeteg országban jártam, sok embert és kultúrát megismerhettem. Sokat láttam és tanultam. Az igazán fontos barátságaim megmaradtak, és a családom is mindig teljes mellszélességgel mögöttem állt. És nagyon fontos az a sok minden, amit a sporttól kapok. A sport az életem minden részét áthatja. Megtanított a pontosságra, a tűrőképességre, a logikus gondolkodásra, a harmonikus mozgásra, a pszichés terhelés elviselésére, a tervezésre vagy akár a terhelhetőségre. Rengeteg dolgot sorolhatnék még. El sem tudnám képzelni az életet nélküle. Le tudom vezetni a fölösleges energiáimat közben, edzésen az agyam teljesen kikapcsol, el tudok szakadni mindentől.

Még akkor is, ha sokak szerint nem elég nőies hivatást választottál? Több interjúban említetted, hogy kaptál ezzel kapcsolatos kéretlen kritikákat. A nehézatlétika megítélése ebből a szempontból mennyit változott, amióta sportolsz? Mennyire számít csodabogárnak egy női dobóatléta? Máshogy ítélik meg ezt a sportot külsősök, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt?

Igen, úgy gondolom, sokat változott a megítélés az elmúlt húsz évben, amióta én benne vagyok ebben a sportágban. Kezdünk túllépni a ’80-as, ’90-es évek doppingos korszakán, ahol valóban sokszor nehéz volt eldönteni, hogy női vagy férfi atlétát lát-e a néző a pályán, és sok előítélet maradt meg ebből az időből. Persze manapság is sokszor mondják nekem laikusok, hogy nem éppen nőies a sportágam. És sokan kezdik velem úgy az ismerkedést, hogy

Hú, tőled sem szeretnék egy pofont kapni. 

Ezt nem is értem. Miért adnék neki pofont? Egyébként csak meg kellene egyszer nézni egy nemzetközi súlylökőversenyt. A versenyzők igenis csinosak és nőiesek, sőt fokozottan adnak a nőies megjelenésre. Engem például nagyon sokan dicsérnek meg, hogy milyen nőies vagyok ahhoz képest, hogy milyen izmos a testfelépítésem. Ezért is gondolom, hogy nem az izomzatom határozza meg a nőiességemet.

Szerinted mi a meghatározó ebből a szempontból? Te mitől érzed nőiesnek magad?

Sportos életvitelem miatt a hétköznapokon nem igazán szoktam sminkelni és csinosan öltözni, mert nem praktikus edzéseken, és ilyenkor többnyire csak az otthonom és az edzőpálya között ingázom. De amikor valamilyen alkalom adódik, akár csak egy baráti összejövetel, akkor nagyon is szeretek szépen felöltözni és kicsípni magam. Ilyenkor nekem is felüdülés egy kis változatosság, szeretem megélni a nőiességnek ezt az oldalát is. Mindig copfban lévő hajamat ilyenkor kiengedem, felteszem a gyűrűimet, a nyakláncomat és lecserélem az edzőcipőmet is. Azonban a nőiesség számomra nemcsak az öltözködésben nyilvánul meg, hanem az egész személyiségben. A nőiességnek számomra nagyon fontos része a kedvesség, például az, hogy soha nem beszélek lekezelően másokkal. Nőnek lenni számomra egyfajta hozzáállás ez inkább, mintsem a külsőben megmutatkozó jellegzetesség. 

Mi a tapasztalatod: a nőiességgel, a nőies viselkedéssel kapcsolatban a nők vagy a férfiak oldaláról fogalmazódik meg több elvárás?

Szerintem mindkét oldalról van elvárás, de teljesen más szemszögből. A nőknél valamilyen szinten hiúság kérdése is a dolog. A legtöbb nő imád bókokat, dicséretet kapni, ezért tesz is érte, hogy ezt valamilyen módon elérje. Ezzel gyakorlatilag a nők saját magukkal szemben támasztanak elvárásokat. Ezek sajnos sokszor túl magasak, és a boldogságuk útjában is állnak.

A férfiak többségének pedig megvan a nőideálja, illetve szerintem titkon ők is szeretnek dicsekedni azzal, hogy milyen barátnőjük/feleségük van – nyilván azzal a leginkább, aki megfelel ezeknek az ideáloknak. Mi sokszor nem felelünk meg. Ha egy atlétikai közvetítést nézel, észreveszed, hogy minket valahogy mindig kevesebbet mutatnak.

Pedig, bár mi nem topban és futóbugyiban versenyzünk, ugyanolyan izgalmas a versenyünk, mint akár a futás vagy a távolugrás. 

Miért ezt a sportot, illetve korábban a súlyemelést választottad? Nehéz volt emellett elköteleződni? A családod, a környezeted az elejétől fogva támogatott ebben?

Mindig nagyon mozgékony kislány voltam, a szüleimnek hála volt is lehetőségem több sportágat kipróbálni. 12 évesen ismerkedtem meg az atlétikával az általános iskolában. Rögtön kiderült, hogy van hozzá tehetségem, így gyorsan jöttek a sikerek, a sikerélmények. A súlyemelést pedig párhuzamosan csináltam a súlylökéssel, mivel nálunk az erőfejlesztést többek között a klasszikus súlyemelés jelenti. Így adott volt, hogy abban a sportágban is kipróbáljam magam. De egyébként sohasem gondoltam rá, hogy a súlyemelést válasszam a dobások helyett, még akkor sem, ha abban is szép eredményeket értem el. 

Kiknek ajánlható ez a sportág? Mi kell ahhoz, hogy valaki sikeres dobóatléta legyen?

Az atlétika pont azért szép, mert mindenki megtalálhatja benne a testalkatához illő sportágat. A súlylökés sem csak abból áll, hogy lökdösni kell egy vasgolyót. Kell hozzá erő, gyorsaság, robbanékonyság, monotóniatűrés, jó mozgástanulási képesség. Régen nekem is azt mondták, hogy nem lesznek soha kiemelkedő eredményeim, mert az átlagos súlylökőkhöz képest nagyon alacsony vagyok a magam 171 centijével. Itt sem feleltem meg a sztereotípiáknak. Azóta eltelt 15 év, és sok hasonló magasságú versenyző van a mezőnyben. Egyszerűen rájöttünk arra, hogy nekem a sebességemet és a technikai kivitelezésemet kell kihasználnom. Sokan tartják etalonnak a mozgásomat nemzetközi szinten, törekednek arra, hogy hasonlóképp kivitelezzék a mozgást.

Ahhoz pedig, hogy valaki sikeres legyen egy sportágban, rengeteg munka kell. Úgy gondolom, ez az élet minden területén így van. Azt szokták mondani, hogy a tehetséges emberek sokszor nem hajlandók munkát beletenni abba, amiben jók, mert úgy vannak vele, hogy minek, ha így is megy. Őket azonban előbb utóbb beérik és el is hagyják azok, akik talán kevésbé tehetségesek, de hajlandók dolgozni a sikerért. Amikor ezek az emberek elhagyják a tehetségest, akkor a tehetséges még mindig nem kap észbe, hanem inkább abbahagyja azt, amivel foglalkozott, mondván, úgy látszik, mégsem tehetséges benne.

Mindig van hova fejlődnöm!
Mindig van hova fejlődnöm!

Gyógypedagógiát tanultál, egy interjúban azt olvastam, korai fejlesztéssel foglalkoznál később legszívesebben. Ez az indíttatás honnan jött?

Mindig is tudtam, hogy pedagógus szeretnék lenni. Már kislány koromban is mindig azt játszottam, hogy én vagyok a tanár néni és megtanítom a babáimat bármire. A gyógypedagógia mellett pedig azután döntöttem, hogy megismerkedtem a párommal, neki ugyanis van egy Down-szindrómás öccse. Attól kezdve tudtam, hogy gyógypedagógus szeretnék lenni. Egyrészt hatalmas kihívás sérült gyerekekkel foglalkozni, másrészt pedig imádom őket: annyi szeretetet és pozitív energiát tudnak adni. Talán ez az odafordulás is egy lehetséges terepe a nőiesség megélésének. 

Mik a terveid a következő öt évre?

Ahogy korábban is írtam, szeretnénk családot, legalább két gyereket. Illetve a pályafutásom befejezése után is szeretnék a sport közelében maradni, akár edzőként is.

 

 

 

Mustra