napló 7 - Dívány

Ha ülök, fáj a vállam és a nyakam, ha fekszem, fáj a hátam, ha állok, fáj a derekam.

A héten nagyon fontos új dolgot tanultam meg: le tudok tolatni az ágyról, ez nem nagy szó, de mindig, sötétben is.

Terhességem vége felé újabb próbatétel elé állított a sors, ez pedig a kismama melltartóvásárlás.

Ugyan a legutóbbi posztban úgy búcsúztam, hogy arról fogok írni, mennyire dögök egymással a kölkök, ezt az érzést végül elnyomta az a fölötti örömöm, hogy a XXI.

A héten beadtak a nagymama-bölcsibe.

A héten elviselhetetlen volt itthon is meg kint is.

Abigél játszik és beszél, - persze mindezt úgy, ahogy egy 11 hetestől elvárható.

Abigélnek rengeteg új tudománya van, és most már az egész napot el tudjuk tölteni úgy, hogy szinte csak őt bámuljuk, annyira szórakoztató, vicces és okos.

Bár Abigél napról-napra változik, az első négy hétben úgy éreztem, egy csodálatos (bár keveset alvó) csecsemő anyukája vagyok, mióta azonban betöltötte a négy hetet, hihetetlen fejlődésen megy keresztül.

Hát, ez nem olyan, mint ahogyan elképzeltem, egyáltalán nem.

A gyerekorvos és védőnő valószínűleg azt gondolták, nem vagyok normális, mert az első kérdésem mindkettőhöz az volt, hogy mikor lehet kivinni a gyereket - ahelyett, hogy például az oltásokról, vagy szoptatásról érdeklődtem volna.

Emlékszem, amikor egy héttel a szülés után, szakadó esőben, fájó sebbel ültem a kanapén és hirtelen rádöbbentem, hogy most már mindig, minden nap ugyanolyan lesz, és ez hatalmas rémülettel töltött el.