Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A héten beadtak a nagymama-bölcsibe.
A héten beadtak a nagymama-bölcsibe. Ezért aztán hullára játszottam magam, és rengeteget nassoltam. A mama megakadályozta, hogy túl sok hülyeséget egyek, de azért egy kis kiflivég, alma meg édes keksz mindig került. Rá is jöttem, hogy egyrészt kanállal enni baromság, másrészt minden, ami üvegben van, szintén baromság.
Viszont a mama is mutatott egy új kaját, ami nagyon vicces volt: egy kis botra fel vannak fűzve zöld golyók. Megfogja az ember a bot végét, és leharapdálja a golyókat. Először megfacsarta az arcomat, de a végén kellemes az íze. Ráadásul néha elgurulnak a golyók, olyankor le lehet vadászni őket, szétnyomni és eldobálni. Legjobb mindegyikbe csak beleharapni, kiinni a levét és aztán otthagyni az egészet. Sajnos, ha nagyon sok golyó elgurul, akkor nehéz összeszedni, ráadásul megenni is, mert akkor folyton kigurul a kezemből, mire betenném a számba.
Mivel a mama már kicsit fejlődött múlt hét óta, ezért nem próbál mindenféle pempővel etetni, miközben ő gusztustalanságokat töm magába. A kezembe nyom valamit, és utána leül enni. A baj csak az, hogy rettenetesen lassan és sokat eszik, én meg nem egy kis hülyeséggel szeretnék elmolyolni ezer évig. Ha pedig rámutatok a polcra, és azt mondom, hogy szeretnék odamenni és levenni azt, akkor vagy a füle botját sem mozdítja, vagy elkezd minden mást adogatni, és a világért nem érti meg, mit akarok. Öt perc alatt teljesen kiborít az értetlensége. Sokszor annyira kikészülök, hogy még a szobában is csak erre tudok gondolni és nincs erőm semmihez, csak sírni.
Egy dologban viszont megegyezünk: mind a ketten szeretjük a játszóteret. A mama főleg homokozni szeret, én csúszdázni meg a kavicsokat dobálni. A homoknak nincs jó íze. És persze a motorozás! Az király. Én ráülök, szegény mama nem teheti, mert túl nagyok a lábai, úgyhogy ő csak lehajol és belekapaszkodik a kormányba, én meg húzom mindkettőnket. Minél gyorsabb és rázósabb, annál jobb.
Amikor volt egy kis szabadidőm, akkor szereléssel is foglalkoztam. Megszereltem a csapot, összeraktam a poháralátéteket egy halomba, le- és felcsavartam a kulacsom kupakját (vagy legalábbis úgy tettem), és visszapakoltam a szennyes kosarat, amikor a mama kipakolta. Amikor a mama fáradtan megjött értem a bölcsibe, akkor pedig felmásztam rá, és átkaroltam a nyakát, mert láttam, hogy ez jót tesz neki. Tegnap meg véletlenül pont akkor jeleztem cuppogással, hogy szomjas lennék, amikor a mama is az arcomra cuppantott, és ettől teljesen extázisba esett, ahelyett, hogy hozott volna vizet, elkezdett furcsa hangon kiabálni a papának, hogy a Lea puszit adott, képzeld, a Lea puszit adott. Próbáltam még cuppogni az arcára neki, hátha kiváltom a megfelelő reakciót, de azt hiszem, egy életre félreneveltem. Ki kell valami új jelet találnom az ivásra, mert most már ezt puszinak hiszi.
(A képeken azt látni, hogy mit szeretne a mama, ha sokat csinálnék. De hogy legyen az ember egyszerre gyorsan fejlődő, mozgékony, lenyűgözően intelligens és sokat alvó? Valamit valamiért.)
